Hírünk a világban
Nem értem – dohog német ismerősöm, Uli. – Mindenütt német cégek, német termékek, még egy tisztességes magyar sört sem kapni. Nem féltek, hogy megszállnak, leigáznak benneteket?
Uli református lelkész, és először jár Magyarországon. Az utóbbi időben sokat olvasott a politikai változásokról, de csak nem áll össze a fejében a kép. Itt ez az ország Európa közepén, ahol – legalábbis a német lapok egy része szerint – megfegyelmezik a sajtót, koronás alkotmányt írnak, és fekete ruhás legények masíroznak fenyegetően az utcán. Közben gyárat nyit a Mercedes, bővít az Audi, terjeszkedik az Aldi és a Lidl. Horribile dictu, még az EU soros elnökségét is betöltjük. Akkor most tényleg baj van Magyarországgal, vagy üres beszéd mindaz, amit a lapokban olvasott?
Kérdésével jól feladta a leckét. Vajon mekkora súlya van a Magyarországról a külföldi sajtóban megjelenő cikkeknek, befolyásolnak-e valamit? Kéjesen idézgetjük nap mint nap, hogy miként vélekedik rólunk a német konzervatív Die Welt vagy a balliberális Süddeutsche Zeitung, mit ír a francia Le Monde vagy a brit The Economist. Gondolhatnánk, hogy mindez egy kis ország kisebbrendűségi komplexusa: nincs valódi énképe, így mindig rohan a szomszédba, hogy megnézze magát az ottani tükörben. De ez sem a mérettől függ. A 2005-ös német választások előtt Gerhard Schröder kancellár lelkesen lobogtatta a The Economistot, amikor a brit gazdasági lap külön mellékletben méltatta a munkaügyi reformok eredményeit. Az akkor ellenzéki Angela Merkel viszont ugyanebből az Economistból (!) azt emelte ki, hogy a szociáldemokraták hét év alatt nem tudtak mit kezdeni a munkanélküliséggel és a recesszióval.
Zapatero spanyol kormányfő tavaly év elején egyenesen nemzetközi összeesküvésnek minősítette, hogy a brit lapok Spanyolország csődközeli helyzetéről cikkeztek: még a titkosszolgálatot is bevetette, hogy derítsék ki, milyen hátsó szándék rejlik a negatív propaganda mögött? Mindegy tehát, hogy 80, 44 vagy épp 10 milliós országról van szó, mindenkit zavar a negatív sajtóvisszhang. Nem azért, mert megdöntené vagy akár destabilizálná a demokratikusan megválasztott kormányokat, hanem mert egyrészt kellemetlen folyamatosan magyarázkodni és védeni a mundér becsületét, másrészt előbb-utóbb összeáll belőle egy negatív országimázs, ami a turizmustól a befektetéseken át a nemzetközi érdekérvényesítésig sok mindent befolyásolhat.
A következményeket nehéz számszerűsíteni. A spanyol gazdasági gondok miatt viszonylag egyértelmű, hogy manapság senki sem akar spanyol ingatlanba fektetni, hiszen tudvalevő, hogy – bár már eddig is húsz százalékkal estek az árak – még legalább ugyanennyivel kell csökkenniük, hogy a reális szinten legyenek. A befektetők kivárnak, a munkanélküliség marad az egekben. Ám amikor egy országgal szemben politikai kritika fogalmazódik meg, a dolog sokkal bonyolultabb.
Példaként érdekes lehet, hogy a Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) kiszámolta: amikor Mecklenburg-Előpomerániában 2006-ban a szélsőjobboldali NPD bejutott a parlamentbe, ez csak a turizmusban 200 millió eurós kárt okozott a keletnémet tartománynak. Sokan úgy döntöttek, hogy nem töltik ott a vakációt, sőt üzletet sem nagyon kötnek arrafelé. A németek – legalábbis otthon – kényesek az efféle dolgokra.
Magyarország eltér a fenti országoktól abban, hogy nemcsak a sajtóban kapott kemény kritikát, hanem európai és nemzetközi szervezetek is behatóan foglalkozni kezdtek vele. Ez már viszonylag ritka az európai uniós tagállamok között. Mondhatjuk persze, hogy önmagában is figyelemfelkeltő, ha egy országban kétharmados többségű kormány van, de még ennél is szokatlanabb, ha ez a kormány keményen ki is használja az erőfölényét. Mérföldekre van ez az Európában megszokott konszenzuskereső demokráciamodelltől. De ettől még nem illegális, még ha sokan fintorognak is.
A sietve elfogadott egyszerűsített honosítási törvényt és az IMF-tárgyalások felrúgását még alig emésztette meg a külvilág, amikor jött a médiatörvény, majd a napi politikába belenyúló alkotmány. Borítékolható, hogy a hamarosan a parlament elé kerülő sarkalatos törvények és a szintén küszöbönálló külhoni választójog újra és újra ránk irányítja a figyelmet. Magyarországon mindig történik valami, méghozzá elképesztő sebességgel.
Néhány hír az elmúlt hetekből: Frank la Rue, az ENSZ rapportőre – módosítás ide vagy oda – ismét felhívta a figyelmet a médiatörvénnyel kapcsolatos fenntartásokra. Vajon a Médiatanács összetétele megfelel-e a kiegyensúlyozottság feltételeinek, mennyire védhetik meg forrásaikat az újságírók, és nem túlzottak-e a kivethető bírságok? – vetette fel. A tekintélyes jogászokból álló velencei bizottság épp a héten jött Budapestre, hogy az új alkotmány ügyében vizsgálódjon.
A múlt héten Genfben a magyar kormány illetékesét faggatták az ENSZ Emberjogi Tanácsában: de az időzítés nem az Orbán-kormánynak szólt, egyszerűen most került Magyarországra a sor. A kérdések viszont jelezték: a vélemény- és sajtószabadság témáját fontosnak tartó szervezetek még mindig napirenden tartják a kormány által lezártnak tekintett médiatörvényt. A magyar politikai berendezkedés jövője miatt aggályosnak vélik az alkotmány bizonyos passzusait is, a fékek és egyensúlyok rendszerénekmegbomlását.
A nem a magyar pártrendszer bűvöletében élő, a demokrácia általános működésemiatt aggódó szakértők, politikusok és jogászok arról szeretnének meggyőződni, hogy tud-e majd kormányozni egy következő kormány is, vagy kódolva van a patthelyzet, amennyiben ez a kabinet egyszer elveszíti a jelenlegi kétharmados többségét? Megszületett az első „számszerű” öszszegzés is az Orbán-kormány első fél évéről: az amerikai Freedom House jelentése szerint egy év alatt jelentősen romlott amagyar sajtószabadság helyzete, bár még éppen a „szabad” kategória határán egyensúlyozunk. Mondhatjuk persze, hogy Olaszország még nálunk is rosszabbul áll, hiszen a „csak részben szabad” kategóriába került. Az olasz példa azért is érdekes, mert megmutatja, hogy hiába az évek óta tartó erős nemzetközi kritika, a Berlusconi-kormány viszonylag jól tartja magát.
Az Európai Unió kivételével ezek a szervezetek nem szankcionálnak, nem gyakorolnak nyílt nyomást. Csupán odafigyelnek, és napirenden tartanak olyan kérdéseket, amelyekről itthon sokan szívesen megfeledkeznének. Jelzik, hogyha valami eltér a demokratikus politikai és viselkedéskultúrától. Többet nem tehetnek, és ne is várjuk tőlük. Olykor lehet persze közvetlen kihatásuk is: egyre nehezebb elképzelni, hogy hazánk 2012-ben sikerrel pályázzon az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem állandó tagjának pozíciójára. Romlik az ország kapcsolati tőkéje, a világ eseményeivel kapcsolatos véleménynyilvánítási lehetősége is.
Nyomásgyakorlásra, a magyar belpolitika befolyásolására egyetlen szervezet képes: az Európai Unió. Ha akarja. Itt viszont olyan összefonódások, bonyolult érdekviszonyok vannak – és Ausztria óta olyan rosszak a tapasztalatok a nyomásgyakorlás terén –, hogy ezt senki sem vállalja szívesen. Pláne most, amikor gazdasági tűzoltás folyik, a politikai unió pedig épp építi le magát. Kinek van kedve más országok belügyeibe belenyúlni, demokratikus elveket számon kérni?
Nem véletlen, hogy a vitatott médiatörvényt is Neelie Kroes audiovizuális politikáért felelős biztos vizsgálta, szigorúan jogi szempontból. Az alapjogokért felelős Viviane Reding inkább hallgatott, nehogy újabb uniós balhét robbantson ki, mint a romák ügyében. Végül mégis ez volt az egyetlen terület, ahol a kormány – fogcsikorgatva – visszalépett és módosított egy „tökéletesen európainak” nevezett jogszabályt.
Érdemes emlékeztetni arra is, hogy épp a német kancellár „szólt be” eddig a leghatározottabban a magyar kormánynak. Tette ezt a gazdaságban, és nem a politikában: amikor tavaly nyáron Angela Merkel egyértelműen kijelentette, hogy a három százaléknál magasabb deficit nem járható út, menten kényszerpályára terelte a magyar gazdaságpolitikát. Cserébe jött a válság adó, a magán-nyugdíjpénztárak államosítása, a gazdasági szabadságharc. A két héttel ezelőtti berlini Orbán–Merkel-találkozón is egyértelművé vált, hogy a németek a gazdasági kapcsolatokat helyezik előtérbe, a politikai kritikák maradnak zárt ajtók mögött.
Június végén véget ér az ország uniós elnöksége, a külvilág pedig egyfajta kivárásra rendezkedett be. Jelezte a kritikákat, de azok többsége lepergett a kormányról. Brüsszel és Berlin mostantól a gazdasági eredményekre összpontosít: vajon sikeres lesz-e a magyar modell? Ha igen, sok mindent elfelejtenek. A baloldal feleslegesen ringatjamagát abba az illúzióba, hogy a negatív külföldi visszhang jelentősen befolyásolná a kormányt vagy a szavazókat. Ezt a harcot bizony itthon kell megvívni, itt kell valós és választható alternatívát állítani.
