Lengyel László: A határon túli magyarok csapdája
Csak a nemzet által támogatott, jobboldali De Gaulle és a konzervatív Adenauer kezdeményezhette a francia–német megbékélést a hazaárulás vádja nélkül. Csak Orbán Viktor nyújthatott volna kezet a nemzeti alapon álló, de megegyezésre kész román, szlovák, szerb, ukrán politikusoknak. Csak ő fogadtathatta el, s nem a nemzetköziség, a baloldali hazátlanság „gyanúja alatt álló” Horn, Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai, hogy a jövő amagyar–román,magyar–szlovák,magyar–szerbmegbékélésé, olyan történeti és hitbeli szimbólumok alatt, amit mindkét fél elfogad. Csak egy jobboldali államférfi öntheti formába, hogy érték és érdek egybeesik, amikor keressük és elfogadjuk egymás kezét. De Gaulle és Adenauer megtalálták nemcsak az európai közös alapot, de a kölcsönös kulturális és civilizációs tradicionális teret, ahol nemcsak a két állam, de a két nemzet is kiegyezhet, megbékélhet.
Orbán Viktor nem élt az alkalommal. Ellenkezőleg. Megpróbálta akkor érvényesíteni egyoldalúan a magyar fölényt, amikor ehhez se gazdasági, se politikai, se kulturális feltételek nem adottak, amikor csak veszíthetünk e magatartással. Nem szakított az 1867 és 1918, majd az 1919 és 1944 közötti politikai mentalitással, hanem folytatta. A kettős állampolgárság gyors és egyezség nélküli előterjesztésével Magyarország elveszítette kezdeményezési lehetőségeit a térségben, mint azt maga Orbán is elismerte. Nem csodálhatjuk, hogy a szlovák, a román, a szerb vagy ukrán politikusok is országaik, politikáik rossz hagyományait folytatják, lehetetlenné téve a másik oldalról is a pozitív kezdeményezést, a kiegyezést. De ne rájuk mutogassunk. A magyar lehetőség megvolt. A jobboldal és természetesen mi magyarok valamennyien, nagyon fogjuk bánni, hogy vezetőink nem éltek vele.
2011-ben a budapesti kormány újabb csapdát ás, amikor a kettős állampolgárság folyományaként a szavazati jog megadását is tervezgeti. Úgy vélem, hogy a magyarországi választásokra, a magyar politikai szerkezetre a jogkiterjesztés nem lesz érdemi hatással. De befolyásolhatja a határon túli magyarok politikai intézményeit és érdekérvényesítő képességét.
A szavazati jog megadása látszólag nagyszámú potenciális szavazót érint már a következő magyar parlamenti választásokon is. Addigra, elvileg, százezres nagyságrendben vehetik fel amagyar állampolgárságot határon túli magyarok. (Most eltekintek attól, hogy az amerikai, az izraeli, az ausztráliai és az európai diaszpórákmagyarjai milyen meglepetést kelthetnek az állampolgársági vágyaikkal és lehetséges szavazataikkal.) Ha csak a számokat nézzük, akár még lehetne is hatása a határon túli magyar szavazatoknak. Ám, a politikai választás mindenkor az erős kampány és választói érdekeltség függvénye. A határon túli kampány és érdekeltség nagyon korlátozott, ennek következtében a részvétel még az EP-választás részvétele alatt maradhat. Ehhez járul a választás politikai kockázata, annak közvetlen előnye nélkül. A szlovák és az ukrán hatóságok már most ellenségesen tekintenek a kettős állampolgárságra. És nehezen kiszámíthatók a román és a szerb álláspontok, de ez utóbbiak se lesznek barátságosak egy nyílt és tömeges szavazással szemben. Ezért titkon, a választás tényét is eltagadva kellene tömegesen szavaznia egy, a választásból közvetlen előnyt nem látó, nehezen mozdítható szavazótábornak.
Ekkor kerülnek a határon kívüliek, és mindenekelőtt politikai intézményeik csapdába. A választások csak akkor kampányolhatóak végig sikeresen, ha a határon túli magyar pártok aktívan részt vesznek benne. Orbánnak láthatóan az a terve, hogy létrehoz, illetve megkülönböztet „igazi magyar” és „nem igazi magyar” pártokat. Az igazi magyar pártokat – a szlovákiai MKP-t és a romániai Tőkés-féle EMNP-t – a Fidesz meghosszabbított karjaként, hajtószíjaiként alkalmazza. Ezzel szinte kizárja őket az anyaországok politikai közéletéből. Lehetetlenné teszi, hogy velük szlovák vagy román párt kiegyezzen, koalícióra lépjen. A nem igazi, szlovákként vagy románként azonosított Híd-Mostot és RMDSZ-t vagy kizárja a magyar–magyar párbeszédből és a kettős állampolgársági kampányból, vagy perifériára tolja, ezzel csökkentve bejutási esélyeiket az anyaországi parlamentekbe.
Ha sor kerül a választójog megadására, a Fidesz arra fogja késztetni a pártokat és a szavazókat, hogy valljanak színt, szervezzék a kampányt, és el fogja ítélni mindazokat, akik erre nem hajlandók. Lám, a Híd-Most vagy az RMDSZ, netán a szerbiai VMSZ politikusai és szavazói kimutatják a foguk fehérjét, nem akarnak egy igaz magyar ügyben részt vállalni. (Ezeknek a magyar pártoknak a választások hallgatólagos bojkottján túl, egy kiútja marad: a határon túli magyar pártoknak – RMDSZ–Híd–VMSZ –egy közös listán indulása, kitéve a többi hatumapártot annak, hogy vagy velük indul, vagy feloldódik a magyarországi pártokban.) Így lesznek magyar pártok, amelyeket legitimál Budapest, de nem fogad el Bukarest, Pozsony, Kijev és Belgrád, ezért semmit se érhetnek el az anyaországaik közéletében. És lesznek olyan magyar pártok, amelyek integrálódnak anyaorszá gaik politikai szerkezetébe, elfogadottá válnak gazdasági, társadalmi és kulturális tekintetben, de amelyeket Budapest nem igazol magyarként. A csapda bezárul. Erre mondta keserűen Benedek Elek Kisbaconban: Ha a pesti urak szép Erdélyországért ennyit nem dolgoznának, mi ezt az országot el nem veszítettük volna.
A magyar pártok közötti ádáz harc csak felerősíti a magyar szavazók távolodását e pártoktól. Tovább közelednek a román, szlovák, szerb, ukrán pártok felé, amelyek felveszik programjaikba a magyar ügyeket és elindítanak listáikon magyar nemzetiségűeket.
A választási részvétellel a Magyarországra nyíltan szavazókat kiteszik az anyaországi zaklatásoknak, és mintegy a magyarországi kivándorlást ajánlják menekülő útként. Lehet, hogy a kettős állampolgárság megadásának ez a végső célja. Fel akarják váltani a magyar politikában az 1990 óta konszenzussal vallott elvet „a határon túli magyarok boldogulását anyaországaikban kell a magyar államban segíteni” a „világ magyarjai telepedjetek le Magyarországon, ahol védelmet és boldogulást nyerhettek” céllal. Az 1985-ös monori ellenzéki csúcson, Konrád György és Bence György már fölvetették, hogy a Kádár-rendszernek magáévá kellene tennie a német és az izraeli alkotmányos elvet, hogy minden magyarnak alkotmányos joga Magyarországra be-, illetve visszatelepülnie. Ha az Orbán-kormány, a demográfiai és a foglalkoztatási helyzetre tekintettel erre gondol, akkor ezt célszerű lenne kimondania.
Hozzákell tennünk,hogyMagyarország gazdasági és társadalmi válságával párhuzamosan vonzását veszítette a határon túli magyarok körében. Már nem epedve vágyott munkavállalási és/vagy kivándorlási célpont, mint a Kádár-rendszer idejének, és a rendszerváltás első tíz-tizenöt évének Magyarországa. Sőt miközben Romániában, Szerbiában és Szlovákiában visszaszorulóban vannak a szélsőséges pártok és mozgalmak, Magyarországon előretörnek, és rémes példát nyújtanak, hogyan lehet szóval és tettel kisebbségeket megalázni és üldözni. Lehet, hogy a határon túli magyarok egy kisebbségét vonzza az „egy vérből valók vagyunk, te meg én” politika cigányozó, zsidózó, oláhozó, tótozó szenvedélye, és a 2006 ősze óta utcai erőszakban is megnyilvánuló dübörgése, de a többséget elriasztja Magyarországtól és a magyar közélettől. Mikor vágják az ő arcukba, hogy tót vagy oláh, és takarodjon haza? Szégyenkezniük kell a magyar gazdasági leromlás, a civilizálatlan politizálás, a vesztett tekintély miatt a mindennapi életben. Magyarország immár nem példa és mérce szomszédjai előtt, hanem egy rossz út áldozata.
Orbán Viktor a magyarországi „forradalmi kísérletet” kiterjeszti határainkon túlra. Kálnoky László írta A félkör háromszögesítése című versében: „Ők, a tudós kísérletezők, / akik hormonokkal kezelik a kerti törpéket, / hogy felnőhessen az óriások nemzedéke. / Ők a bábáskodók, akik az újszülöttet kiöntik / a fürdővízzel együtt, majd a placentát / a leggondosabb nevelésben részesítik.”
