Aczél Endre: Porhintés helyett
Sok a tisztázatlan mozzanat például Kennedy halála körül is, és tudjuk, hogy a válaszok soha nem fognak megérkezni. Az ilyen, világvisszhangot keltő merényleteknek az a legbensőbb tulajdonságuk, hogy rejtélyesek. Olof Palme gyilkosát ma sem ismerjük, Martin Luther King elítélt merénylője haláláig tagadta, hogy ő követte volna el a tettet.
Ami viszont tárgyunkat illeti, a kérdések java történetesen megválaszolható. Mindenekelőtt az, hogy miként bujkálhatott ez az ember legalább öt évig egy katonai szempontból kiemeltnek tekinthető pakisztáni városban?
Válaszom: csak úgy, hogy segítettek neki azok, akiknek a városban levő létesítmények (egy katonai akadémia, egy helyőrség) biztonságáról kellett gondoskodniuk. Nem életszerű, hogy a pakisztáni katonai elhárítás látótere ne fogta volna be Oszama rejtekét. Magyarországon például kiderült, hogy a rendszerváltozás előtt egy azóta jelentős közéleti pályát befutott, ma is aktív férfiú Kaposvárott – tekintettel a taszári légibázis közelségére – felírogatta a városban parkoló külföldi autók rendszámát. Megrendelésre.
Elgondolható, hogy a pakisztáni elhárítók figyelmét elkerülte volna az Obama-villa körüli különös, ám rendszeres gépkocsiforgalom? Ugyan.
Bennem szemernyi kétség nincs afelől, hogy a pakisztáni katonai hírszerző és elhárító szolgálat, az ISI illetékesei tudtak, de nem beszéltek senkinek Oszamáról. Ez a szervezet az iszlamistákat mindig is eszköznek használta, kötődése hozzájuk az afganisztáni háború óta közismert. Noha Pakisztán az Egyesült Államok, az ISI pedig a CIA természetes szövetségesének számított mindig is (együtt palántázgatták Oszamát anno), a pakisztáni titkosszolgálatok voltaképp a magát Indiával szemben meghatározó államérdek szolgálatában állnak: a kezük fölfedezhető volt az indiai Kasmírban és magában Indiában is elkövetett – destabilizálónak szánt – iszlamista merényletekben. (Ugyanez a szervezet kevésbé volt hatékony, amikor a pakisztáni atombomba atyja eladta titkait máig ismeretlen – de őt megfizető, vélhetően iszlám – országoknak.)
A térség „piszkos háborújában” az ISI föllépett ugyan a pakisztáni állam egységét fenyegető iszlamista terrorral szemben, de Oszama és az ő al-Kaidája nem befogadójára, a világ második legnépesebb moszlim államára, hanem a „keresztesekre” vadászott; ez volt a védlevele.
Meggyőződésem szerint a CIA – noha jelentős, bár az ISI-jéhez egyáltalán nem mérhető ügynökhálózattal rendelkezik Pakisztánban – még ma is keresné Oszamát, ha a pakisztáni barátai közül egy szép nap valaki nem „köp” neki. Innentől fogva a történet végtelenül egyszerű. Ha tudták, hol van Oszama, „betechnikázhatták”. Gyerekdolog. Arról kellett meggyőződniük, irányítja-e még az al-Kaidát, tervez-e valamit Abbottabadból?
A konklúzió szerintem az volt, hogy operatív értelemben a veterán tömeggyilkos „béna kacsa”. Ha nem az lett volna, életben hagyják, és az általa mozgatott szálakon merénylettervek tömegéhez jutnak el. Minthogy azonban az amerikaiak ilyen szálakat nem találtak, Oszamát – mint súlyos, sőt túlsúlyos jelképet – egykori bűneiért ki lehetett végezni. Persze úgy, hogy az egész ISI, az egész pakisztáni légelhárítás etc. egyszerűen befogja a szemét.
Miért is? Mert az ország telis-tele van legális és illegális iszlamista szervezetekkel, s a kormány nem óhajtotta magára venni e „szent harcos” likvidálásának beláthatatlan belpolitikai következményekkel járó vétkét. Nehogy rá szálljon az átok. A többi – az amerikai–pakisztáni viszálykodás – puszta porhintés.
