2005-re azonban korrupciós botrányok sorozata járatta le az SLD-t és politikusaikat. Ennek ellenére ez a párt nem tűnt el a sülylyesztőben – ellentétben a Szolidaritás liberális utódpártjával. (Korábban Szabadság Unió, majd Demokraták néven működtek.) A baloldali kormány bukása után a jobboldal különböző pártjai lettek a hegemónok. Előbb egy nacionalista-konzervatív formáció (PiS) , amelyet egy konzervatív liberális (PO) váltott fel. A baloldal a perifériára szorult, a balliberálisnak mondható csoport pedig szinte eltünt a hatalmi szférából. Ebben a helyzetben állt elő a volt államfő azzal, hogy e két erőnek valamilyen módon egyesülnie kellene. A baloldalt „középre” tolta volna, a liberálisokat szociális érzékenységre akarta rábírni.

Ez volt az előtörténet. Maga a história kurtára sikeredett. A liberális, középre tendáló balpárt képtelen volt versenyezni a hitelesebben prokapitalista és liberális jobboldallal. Az egykori Szolidaritás-vezetők kényelmetlenül érezték magukat az utódpárti „politikai bárók” között, és nem is akarták átvenni az ő gondolatrendszerüket. A baloldali SLD politikusai ugyanis megpróbáltak szociális politikát folytatni. Készek voltak fellépni az országot uraló klerikális szellem ellen is. A liberálisok jelenléte pedig nem vonzott új szavazókat. Sőt! A „közép” jelszavával fellépő párt taszította a radikális baloldaliakat és a hátrányos helyzetbe jutott rétegeket.

A lengyel baloldal húsz éve viharos volt. Nem egy nagyra törekvő személyiség vált ki az utódpártból, alakított új szervezetet, csatlakozott más tömörüléshez, hogy aztán visszatérjen. Ám a mag megmaradt. Sőt generációváltással képesnek látszanak arra, hogy az új, Nyugatra nyitott nemzedéknek fontos agendát nyissanak. A liberálisokkal való pártszövetség nem jött be. Utóbbiak jobban elhasználódtak a többpárti politikában, sokan veszélyesen dogmatikusak. A baloldali politikusok hoszszabb élete tán azzal magyarázható, hogy képessé váltak a toleranciára. Nem zártak ki senkit, viszont hagyták távozni, aki távozni akart.