Európai ünneprontás
S az EU reagált ugyan az ottani eseményekre, de megkésve, tétován. Pedig van már külpolitikai főképviselője is, ám ő nem az igazi, és a napokban a belga külügyminiszter vállalta magára a hálátlan szerepet, hogy ezt nyíltan ki is mondja. És hát közös kül- és védelmi politikával is eldicsekedhet immár az unió. Más kérdés, hogy amikor az amerikaiak kiszálltak a líbiai bombázásokból, az európaiak megrettentek, hogy nem lesz elég vadászgépük.
De ne legyünk telhetetlenek: ott van a vívmányok vívmánya, a közös európai valuta. Igaz, manapság az euróövezet sem örvend kiváló egészségnek, már a harmadik tagállamnak (Görögország és Írország után Portugáliának) kellett sok milliárd eurós mentőövet odadobni, különben megfullad, s ami még rosszabb, magával rántja a többieket. Május 9-én ünnepelhetjük az eurózónát is, de jós legyen a talpán, aki megmondja, még meddig – és hogyan – működik egy olyan társasági klub, amelybe dúsgazdag, pedáns tagok mellé költekező, lezser jelentkezőket is felvesznek. Semmi sincs veszve, ha valamire, akkor a határok nélküli Európára – a schengeni övezetre – igazán büszkék lehetünk. Vagy mégsem?
Megpillantva az észak-afrikai események miatt az EU-ba tartó menekülteket, Franciaországnak és Olaszországnak (a hírek szerint Németország egyetértése mellett) mindjárt a legegyszerűbb megoldás jutott az eszébe: zárjuk le a határokat! Ezt hivatalosan is kezdeményezték az Európai Bizottságnál, amely – láss csodát – magáévá tette az elképzelést. Hiába, a nagy tagállamok kérése szent, ráadásul a határellenőrzést visszaállítani még mindig sokkal könnyebb, mint rávenni az unió tagjait, hogy menekültválság esetén vállaljanak egymással szolidaritást, és osszák meg a terheket.
A legnagyobb fanyalgás mellett is tény marad azonban: tizenhét EU-tagország ugyanazt a fizetőeszközt használja, és huszonkét tagállam eltörölte egymás között a határokat.
Mi pedig emlékezhetünk: hogy szerettük volna tíz évvel ezelőtt EU-tagként ünnepelni az Európa-napot! Akkor még tényleg szerettük volna. Büszkén mutogatták is a politikusok a felméréseket, miszerint a tagjelöltek közül Magyarországon a legnépszerűbb a csatlakozás. Csakhogy ez a múlté, az utóbbi idők közvéleménykutatásai az euroszkeptikus táborba sorolnak át bennünket. Az unióhoz tartozás sem hozott csodát, a fizetések nem lettek európaiak, legfeljebb az árak; és akkor az európaiság egyéb ismérveiről még nem is szóltunk.
De majd a magyar EU-elnökség... Ha valaki arra számított, hogy ez a fél év közelebb hozza az uniót a polgárokhoz, súlyosan csalódnia kellett. A szakmai program részletei senkit sem hoznak lázba, annál feltűnőbb viszont, hogy az elnökségről Európaszerte mindenkinek egyetlen szó ugrik be: médiatörvény. Magyarországra nem az EU ügyeit profin és gördülékenyen intéző tagállamként tekintenek (pedig gyakran ezt is megérdemelné), hanem saját belpolitikájának túszaként, az európai színtér kissé kínos szereplőjeként.
S itt jönnek a valóban ünneprontó gondolatok. Képes-e az Európai Unió a saját értékei mellett egyértelműen kiállni, ezeket határozottan megvédeni? Szolidáris-e a menekültáradattal, gazdasági gondokkal, eltiport szabadságjogokkal küszködő tagokkal? Ám hagyjuk most mindezt, az Európa-napon udvarias fogadásokat szoktak rendezni – elvégre ünnep van.
