Rengeteg szerencse kell
A PRT kilencedik váltása élte át a talán legmozgalmasabb időszakot Baglanban, ahol három hadművelet is zajlott az elmúlt időszakban. Mennyire voltak sikeres ezek?
A kitűzött célokat elérték. Az ellenállókat kiszorították, az ellenséges tevékenység megszűnt azokon a területeken, ahol a hadműveletek folytak. A korábbi tapasztalatok alapján ez csak ideiglenes szünet, mivel ezeken a helyeken – főleg pastuk lakta vidékekről van szó – alapvetően a lakosság köréből kerülnek ki az ellenállók. A téli időjárás amúgy sem kedvez a felkelők aktív fegyveres harcának, nem tanúsítanak kemény ellenállást, csak annyit, amennyit a gerilla-harcmodor megkíván. Improvizált bombákkal, egy-két lesállással próbálkoznak, de kitérnek a nyílt harc elől. Egy részük, főleg akit ismer a helyi lakosság, elmenekült, visszahúzódott a peremjárásokba, vagy elment Pakisztánba. Arra nem volt elég a kapacitás, hogy teljesen lezárjuk a területet és megakadályozzuk az elszivárgást. Hogy is lenne? Ők civilben vannak, ha nincs náluk fegyver, oda mennek, ahova akarnak. A történelmi tapasztalat az, hogy jelentős gazdasági eredmények nélkül a hadműveletek sikere semmit nem ér. Tartós sikert, az elfoglalt területek megtartását úgy lehetne elérni, ha szemmel látható fejlődés indulna meg. Ehhez viszont pénz kell.
Tehát ez a „hullámzás” a NATO téli területfoglalása, majd az ellenállók nyári sikerei között csak gazdasági eszközökkel állítható meg?
A helyzet stabilizálásának fontos része a fejlesztés. A megtisztítás utáni időszakra rengeteg pénzt kellene fordítani. A PRT esetében az az egyik legnagyobb gond, hogy az erőforrások korlátozottak, részben Magyarország gazdasági helyzete miatt. Úgy érzem, kicsit olyan, mintha Afganisztán csak a honvédség ügye lenne, pedig ez a misszió Magyar Köztársaság vállalása. Az új nagykövet például akkor érkezett Baglanba, amikor én hazajöttem. Ott álltunk egyetlen olyan PRT-ként, amelynek sem civil képviselője, sem fejlesztési tanácsadója nem volt, miközben más PRT-knál egész fejlesztési munkacsoportok dolgoznak. Lehetett volna pénzekre pályázni, de ehhez EU-s szintű pályázatokat kéne írni, és erre a katonák nincsenek felkészülve. A korábbi civil képviselőnek egyébként sikerült külföldről forrásokhoz jutnia. Most olyan civil szakértőre lenne szükség, aki képes fejlesztésekben részt venni, például a harmincas években a németek által épített baglani vízi erőmű komplett felújítási projektdokumentációjának előkészítésében. Nekünk csak bizalomépítő, kis volumenű akciókra volt keretünk. Mindenki tudta, hogy a szomszédos tartományokénál a mi költségvetésünk jelentősen kisebb, pedig Baglan stratégiai fontosságú, és ezt már az ellenállók is felismerték.
Ilyen értelemben a pénzhiány kifejezetten veszélyes is lehet?
Köztudott, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Ez pedig háború, méghozzá a legrosszabb formájú: aszimmetrikus háború, gerilla-hadviselés, amikor az ember nem tudja, ki az ellenség, ki a jó barát. Afganisztánban nincsen fekete és fehér. Az ellenség nem visel megkülönböztető jelzéseket, és nem viseli nyíltan a fegyverét. Vannak szürkék meg még szürkébbek, és ha nem vigyázunk, akkor a szürkék nagyon gyorsan sötétülnek. Ezt csak kapcsolatok építésével lehet elkerülni, amiben még mindig jók a magyarok. Az azonban kevés, hogy például felújítjuk a mecset vagy az iskola tetejét.
Sikerült az afgánokkal bizalmi viszonyt kialakítani?
Igen. Kimondottan az ő érdekeiket kezdtem képviselni a szövetségesek felé, ugyanakkor nyomást is gyakoroltam rájuk. A kormányzó bölcs öregember, mindkét oldalon megvannak a megfelelő szintű kapcsolatai, de egyelőre nem sikerült nemzeti megbékélést teremtenie. Koránál fogva is apaként tekintettem rá, ő is úgy kezelt, mint a fiát. Nem tudott felmutatni olyan eredményeket, amiket elvártak tőle. Sokszor hezitált, kompromisszumot akart teremteni, húzta az időt, de neki a jövőre is gondolnia kell, mert mi egyszer el fogunk menni onnan. Többször felhívtam az afgánok figyelmét arra, hogy a problémák megoldásában aktívan részt kell venniük. Nekik is akarni kell, és ezt az akaratot nem lehetett mindig, minden szinten észrevenni.
Augusztus végén, amikor a PRT kilences váltásából már többen kint voltak, az ellenállók lecsaptak egy konvojunkra, és két magyar katona meghalt. Milyen volt, és hogyan változott a kontingens hangulata, és hogyan tudta ön, mint parancsnok, ezt befolyásolni?
Egyből a mély vízbe dobtak minket. Egyértelmű volt, hogy a szeptemberi parlamenti választások idején meg fog nőni a konfl iktusok száma. Két bajtársunk elvesztése nagyon rányomta a bélyegét a hangulatra. Másfél-két hónapig tartott, mire megtanultunk együtt élni a feszültséggel. Bármelyik pillanatban fennállt a harcérintkezés lehetősége, de ez nem jelenthetett felmentést a feladat alól. A járőrözés szintén feladatunk volt, és ahol veszélyesebbnek ítéltem a helyzetet, oda én is mindig kimentem az első konvojjal. A fordulópontot tavaly októbertől számítom, amikor az egyik tiszthelyettesemet küldtem ki konvojparancsnokként egy olyan útszakaszra, ahol az ellenállók folyamatosan lesállásban voltak, de nem lehetett tudni, minek alapján támadnak meg konvojokat. Neki kellett eldöntenie, végigmegy-e az útvonalon, vagy sem. A fiú úgy döntött, hogy végigmennek, és ez erőt adott az állománynak. Mint minden háborúban, nekünk is voltak poszttraumás eseteink, ám ahhoz képest, hogy augusz tus 23-a mekkora traumát jelentett, a problémás ügyek száma nem volt nagy. A kis közösségek megtartó erejének, a parancsnoki példamutatásnak és a követelménytámasztásnak köszönhetően sikerült leküzdeni ezeket a problémákat. Hazaérkezésünk óta azt látom, hogy a katonák egyre büszkébbek a teljesítményükre.
Mi a helyzet az eszközökkel?
Az aszimmetrikus háborúban a veszteségek elkerülésének alapja a technológiai fölény. Az ellenállók is fokozatosan fejlesztették az eszközeiket, állandó a verseny. A PRT-ben is történtek fejlesztések. Januárban megérkeztek az MRAP-ek, az új páncélozott csapatszállító járművek, amelyek mindenki számára generációs ugrást jelentettek, biztonságot és önbizalmat adtak a katonáknak. De nincs kilőhetetlen páncélozott eszköz. Kell a katonák felkészültsége, az eszközök használatának elsajátítása, korszerűsítése és rengeteg, rengeteg szerencse. Sajnálom, hogy az új sisakokról az terjedt el a sajtóban, hogy rosszak, mert tény: ugyanolyan vagy régebbi évjáratú sisakokat használtak a németek is.
Önnek egyeztetnie kellett a NATO, Budapest, az afgánok, és a kontingens szempontjait. Hogyan sikerült?
Kicsit úgy éreztem, mintha több malomkő között őrlődnék. Egyrészt ott vannak a jó afgánok, akiknek nagyobbak az elvárásaik, mint aminek mi eleget tudunk tenni, aztán vannak a „rossz” afgánok, akik rosszat akarnak nekünk. Úgy gondolom, megtaláltuk az arany középutat. A szövetségesek a kezdeti súrlódások után többször elismerték a munkánkat. Az afgánokkal is már-már baráti kapcsolatot sikerült kialakítani. A „rossz” afgánok sem tekintettek minket első számú ellenségnek. Ha hozzánk fordultak a kormányzattal valamilyen szempontból szembenállók, átirányítottam őket a kormányzóhoz, és ennek voltak is eredményei: egyes területeken megbékéltek, korábbi feszültségek csillapodtak.
Baglan tartomány környékén hamarosan megkezdődik a „felelősség átadása”, azaz a NATO átadja az irányítást az afgán biztonsági erőknek, megkezdődhet a kivonulás. Mikor kerülhet sor erre Baglanban?
Nem akarok találgatni, de Baglanban, főleg járási szinten nagyon gyenge a kormányzat, így nem lesz az elsők között, de utolsó sem. Önmagában a biztonság kevés, és csak ideiglenesen tud fennmaradni, ha nincs mellette fejlesztés és jó kormányzat. Ennek párhuzamosan kellene kiépülnie, különben a biztonság köddé válik.
Ön szerint milyen helyet kap Afganisztán a honvédség történetében?
A nagy fordulópont Irak volt, bár Afganisztán jóval komplexebb feladat. Az egyik legnagyobb „haszna”, hogy a Magyar Honvédség tudásban, képességben nagyon nagyot lépett előre. Éles helyzetben kell helytállnia, és tud tapasztalatokat szerezni.
