Persze mindig is tudtuk, hogy az angolok egy kicsitmások, mint mi, kontinenslakók. Gondoljunk csak azokra a szörnyű 1990-es évekre: Károly és Diana válása, tűz a Windsor-kastélyban, Diana halála. Akkoriban mindenki a monarchia haldoklásáról beszélt, már legalábbis Anglián kívül – emlékeztet a nyugati sajtó. A britek azonban semmitől sem irtóznak jobban, mint a hisztériától. S ha megnézzük, kik álltak akkoriban tömegesen Diana mellett, el kell ismerni, hogy ezek az etnikai kisebbség és az egyszerűbb rétegek hölgytagjai közül kerültek ki. Londonon kívül, az ország belsejében ezekben a nehéz időkben is a monarchiát védték. Egy kicsit olyan volt a helyzet, mint ’68 Párizsában: a főváros utcáin lázongó diákok, az urnáknál pedig elsöprő győzelmet arattak Charles de Gaulle konzervatív hívei – idézi fel a francia napilap, a Le Monde.

A brit köztársaságpártiak mozgalmama alig hallatja a hangját: néhány londoni értelmiségi csoportra korlátozódik csupán. No meg a jórészt muzulmán bevándorló tömegekre, akik ebben a fehér, arisztokrata és anglikán intézményben sehogy sem találják a helyüket.

Mi lehet az oka, hogy ez a születési előjogokra, szigorú etikettre épülő intézményrendszer képes volt túlélni a modern társadalmi változások valamennyi támadását? A számos ok legfontosabbika talán, hogy a monarchia ma távolról sem a változatlanságba merevedett múlt maradványa, és nem is a romantikus álmok gyára. A monarchia ugyanazt jelenti a briteknek, mint a köztársaság a franciáknak vagy az alkotmány az amerikaiaknak – írja a francia Libération. Abban fejeződik ki az identitásuk a legjobban. S a világ minél inkább átjárható, ésminél erősebb benne a kölcsönös függés, ők annál inkább ragaszkodnak a maguk brit családjához.

Még a tradíciók fennmaradása is erősíti bennük a folytonosság érzését. A pozitív folytonosságét. Winston Churchill csak úgy volt képes mozgósítani a briteket Hitler náci Németországa ellen, hogy ott állt mögötte a királyi család, amely nem mozdult a szőnyegbombázásokat elszenvedő Londonból. Vagy a legutóbbi példa: a királynő, aki egyben a hadsereg főparancsnoka, egy pillanatig sem vonakodott Líbia fölé küldeni a brit harci gépeket. A demokrácia védelme indította erre, azé a demokráciáé, amely egy és oszthatatlan.

Ne higgyük persze, hogy a mai brit monarchia ugyanaz, mint a száz évvel ezelőtti, és hogy ott soha semmi nem változik. Éppen a Katalin hercegnővé előlépett Kate Middleton családja bizonyítja – amely négy generáció alatt eljutott a bányáktól a koronáig –, hogy a monarchia nem állja útját az álmoknak, hogy társadalmi mobilitás szempontjából nyitottabb, átjárhatóbb, mint a legtöbb köztársaság. Londonban a pénteki királyi esküvő nem egy romantikus álom képeit közvetítette, nem is egy mediatizált románcét. Sokkal inkább egy ősi politikai bölcsességét. Amelyet, a jelek szerint, lehet szeretni.