– Azóta persze alaposan kifosztották – mutat körbe Pripjaty főterén Mihail. A fiatalember „sztalker”: idegenvezetőként dolgozik az egykor 47 ezres városban és az erőmű körüli 30 kilométeres zárt zónában, amelyet ma már könnyedén látogathat bárki. Engedéllyel, fejenként 200 és vezetőnként 800 hrivnyáért (1 hrivnya kb. 23 forint), amit az állami ügynökség szed be. Ennyiért látható a négyes reaktor szarkofágja – körülötte már elindultak a munkálatok az 1,5 milliárd euróért létrehozandó második födémhez, amely száz évre nyújtana biztonságot az erodálódó reaktortól. Már ha valaki hajlandó a megengedett 20 mikroröntgenes érték 20–50-szeresének kitenni magát.

Madárcsicsergés lengi be Pripjatyot. Mégis érdemes inkább a sztalkereknél lévő sugárzásmérő kattogására figyelni: bármelyik pillanatban felugorhat az átlagosan száz mikroröntgenről. A mohafoltokon például 1200-ra. Itt egy negyedórás piknikezésmaradandó károsodást okozhat. Egyébként is tilos a földre ülni, bármit a földre tenni, a szabadban ételt, italt fogyasztani. Az árván maradt harmincméteres óriáskeréknél különösen óvnak attól, hogy bárki a bokrosban mászkáljon. A robbanás után itt több sugárzó anyag csapódott le, mint máshol.

Az óvoda bejáratánál mindig felugrik a kijelző – Mihail óvatosan köröz a számlálójával, míg végül sikerül kiakasztania 750-nél. Az épületek viszont biztonságosak, így szabadon bóklászhatunk az elhagyott játék babák, az óvoda falára helyezett pártkongresszusi üzenetek és elszórt gázálarcok között. Az április 26-án este – 18 órával a robbanás után – hirtelen elhagyott város „varázsa” azonban a múlté. A berendezett lakások, iskolák, kávézók, az uszoda, a hotel – ma már kibelezett mementókként emlékeztetik a látogatókat a tragédiára. Noha tilos bármit is kivinni a zónából, eltűnt az ablaküvegektől a radiátorokon át minden.

– Ebbe az óvodába jártam – mutat egy harminc körüli fiatalember a fáktól benőtt épületre. Mérnök apja pedig egykori lakásuk ablakát keresi a 16 emeletes házon. – Fáj ide visszajárni –mondja a 2001-ig dolgozó férfi. Mint a legtöbb szakmabeli, gyorsan hozzáteszi: hiba volt 11 éve leállítani a működőképes reaktorokat. – Csak pitiztünk a nyugatiak előtt, pedig a költségek java minket fog terhelni – mondja.

Óvjuk az édes természetet! – olvasható egy elhagyott rongydarabon a hotel aljában. A természetnek azonban magának kell megbírkóznia a sugárzással.

– Rövid idő telt el ahhoz, hogy tudjuk, mit is jelent a hosszú távú, alacsony sugárzás – avat be a nehézségekbe Szergej Kirejev. A csernobili központú állami Ekocentr igazgatója szerint csak annyi bizonyos, hogy valamilyen hatás biztosan van. – Kétfejű szörnyek, mutánsok viszont nincsenek – teszi hozzá. Ráadásul a bomlással a sugárzó anyag változik: jelenleg 60 százalékát a cézium, ötödét a stroncium izotópjai adják. Ezek 30 éves felezési idővel 300 éven belül tűnhetnek el – viszont a plutónium 239 felezési ideje 24 ezer év. Annyi most bizonyos, hogy a vadon élő állatok tetemeiben a cézium és a stroncium magas aránya kimutatható.

A szennyezés következményeire úgymond ellenpélda is akad: négyszáz olyan gerinces jelent meg a zónában, amelyek korábban a vörös könyvben voltak feljegyezve veszélyeztetettekként. Az ember eltűnése nagyobb haszon, mint a sugárzás okozta kár, legalábbis egyelőre.

Kirejev úgy véli, Csernobilból semmit sem tanultunk. – Nézem a fukusimai híreket, hát ugyanazokat a hibákat követik el, mint akkor. Titkolózás, kaotikus szervezés. Pedig hét éven át dolgoztak itt japánok, épp a vészhelyzetre való felkészülést vizsgálva. Mintha nem is lettek volna itt – kesereg a szakember.

A turisták érdeklődése folyamatosan nő a zóna iránt. Olykor sorokban jönnek a buszok olasz, német látogatókkal. – Fontosnak tartom átérezni, ami itt történt – mondja Peter Reinz a csernobili erőműnél. A bajor férfi egy természetvédő csoporttal érkezett Ukrajnába. Meglepően sokuk dohányzott, ami az előírások szerint tilos a szabad ég alatt. Reinz szerint mindent meg kell tenni az atomenergia visszaszorításáért, amiben örömére Németország az élen jár.

– Egyre nehezebb bírni a turistákkal. A múltkor egy óráig szaladgáltam utánuk a hotelben – panaszkodik Mihail, aki egy internetes hirdetést látva döntött a „sztalkerélet” mellett. Ő már a tragédia után született, de szülei átélték a kitelepítést. – Nem félek ettől a munkától. Persze oda nem megyek, ahol nagyon kattog – meséli a 22 éves fiatalember, aki sugárzást szokottmérni a zónán kívül is. –Meglepődnél, milyen eredményeket mutat egyes helyeken – állítja. Mégis, itt nincs mitől jobban tartani, mint a zónán kívüli, egyre több műszaki kütyüvel teli világban.