Az utóbbi negyven év óriási változást hozott a spanyol cigányok életében. Rosa Vázquez ma büszkén vállalja a származását. – A kultúránkat és a nyelvünket megőrizzük, de nekünk is igazodnunk kell a világhoz. Elvégre nem a középkorban élünk – fogalmaz határozottan. A hatvanéves asszony már a spanyol rendszerváltás előtt tagja volt a roma nőket tömörítő mozgalomnak. Azt vallja, hogy sosem szabad megalkudni a helyzettel, mindig tovább kell lépni. Párás lesz a szeme, amikor az unokájáról beszél: a 16 éves fiú négyévesen már olvasott, és eltökélt vágya, hogy könyvillusztrátor legyen. – Hol van az megírva, hogy mi csak zenészek lehetünk? Miért ne lehetnénk pszichológusok, orvosok, művészek? Ősi kultúránk erre is képessé tesz minket – meséli nagy lendülettel.

Ha tömegesen nem is öntik a spanyol egyetemek a roma diplomásokat, a spanyol cigányság mai helyzete európai összehasonlításban sikertörténetnek számít. Míg 1975-ben a cigányok 75 százaléka nyomornegyedekben, komfort nélküli lakásokban élt, addig 2007-re ez az arány már csak 12 százalék. Harminc évvel ezelőtt nem is tanulhattak, míg most csaknem az összes roma kisgyerek jár iskolába. Igaz, sokan tizenegy-tizenkét évesen kimaradnak. A munkanélküliség négy százalékkal haladja meg a mindenkori spanyol adatokat, de tény, a romák 40 százaléka időszakos, átmeneti és alacsonyan kvalifikált munkát végez. Ám nincsenek nyomornegyedek, putrik, és nincs erőszakos romaellenesség sem a társadalomban.

– Oktatás, foglalkoztatás és politikai szólamok helyett pragmatizmus – sorolja Isidro Rodríguez, a Fundación Secretariado Gitano (FSG) nevű alapítvány igazgatója a siker titkát. De nem hallgatja el azt sem, hogy a 700 ezres roma közösség aránya csupán a spanyol társadalom 1,4 százaléka. – A spanyol megközelítés az volt, hogy előbb az életkörülményeket kell javítani, és csak utána érdemes a politikai részvételről papolni. Ellenkező esetben lesz egy szűk roma elit, de a többség marad ott, ahol volt – magyarázza.

Az 1982 óta működő, 800 főt foglalkoztató FSG minden spanyol városban jelen van, felkarolja a családokat, támogatja a romák szakképzését és elhelyezkedését. A munkatársak többsége spanyol, egyharmad a cigányok aránya. Szándékos a keveredés, bizonyítani szeretnék, hogy a közös munka igenis lehetséges. Nagyáruházak és szállodaláncok tartoznak a klienseik közé. A francia Carrefourral együttműködve roma nőket képeznek ki pénztárosnak, árufeltöltőnek: a képzést ők fizetik, és az asszonyok a legtöbb esetben maradnak. De ötcsillagos szállodákba is visznek szobaasszonyokat, pincéreket, mikor, mire van igény.

– Ez nem pénzkérdés – rázza a fejét Rodriguez. – Nálunk is válság van, de nem érzem, hogy kevésbé tudnának elhelyezkedni a romák. A nagyvállalatok érzékenyek a jó hírükre, szívesen részt vesznek a programokban. Az alapítvány túlnyomórészt EU-alapokból finanszírozza a tevékenységét, a többit a tartományi kormányok teszik mellé. Látják azt is, hogy Magyarországon az utóbbi időben elszabadultak az indulatok. Spanyolországban már nincsenek ilyen támadások a romák ellen, de az előítéletek még mindig érezhetők. Az emberek hajlamosak a tízszázaléknyi nyomort látni, és nehéz meggyőzni őket, hogy a többség már nem ilyen.

Roma táncosnő, spanyol