Az sem érdekelte őket, hogy Loyn a végén már térden állva könyörgött a férfi életéért. – Életem legszörnyűbb huszonnégy órája volt, utána szakember segítségére volt szükségem, hogy fel tudjam dolgozni a történteket, és hogy pontosan lássam benne a szerepemet – mondta a Népszabadságnak Loyn.

Tíz éve ismerték fel, először Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, hogy a haditudósítók számára komoly problémát is okozhat az őket ért trauma. – A legtöbben jól vannak és feldolgozzák a velük történteket. Van olyan is, hogy szűk körben a stáb beszéli át a történteket, és így sikerül megnyugodnia. Néha azonban a kritikus négy hét után sem javul a traumán átesett újságíró állapota, ilyenkor szakember segítsége nélkül már csak romlik a helyzet – mondta Loyn, akinek az afganisztáni eseményeken kívül még egyszer, több hónapos koszovói haditudósítói munkája után is pszichológushoz kellett fordulnia. Az utóbbi harminc évben a világ szinte minden háborújából tudósított; ő volt az egyetlen nyugati újságíró, aki a tálibokkal volt, amikor azok 1996-ban elfoglalták Kabult. – Nem azért csinálom, mert élvezem a háborút, hanem azért, mert érdekel, min mennek keresztül ilyenkor az ott élő emberek. Persze van, aki imádja, ha lőnek rá, de ők vannak kisebbségben, és általában néhány év alatt ki is égnek – mondta. – A kilencvenes évek közepéig az újságírók nem ismerték be a problémát, inkább alkohollal „gyógyították” magukat – tette hozzá. Ma már a CNN és a BBC is segíti a traumán átesett munkatársakat, utóbbi egy anonim telefonszámmal, amelyen keresztül személyes segítséget is kérhetnek.

A változások a New York-i székhelyű Dart Center for Journalism and Trauma (Dart Újságírás és Trauma Központ, a Columbia Egyetem része) munkájának köszönhetők, amely először hívta fel a figyelmet a problémára. – A szeptember 11-i terrortámadás, a Katrina hurrikán, a dél-ázsiai cunami és az iraki háborúmind nagyon nehéz volt az újságírók számára, és végre elkezdtünk beszélni róla, hogy mindez hogyan hat ránk – mondta lapunknak Bruce Shapiro, ismert oknyomozó újságíró, a Dart Center igazgatója. A kutatóközpont emellett azzal is foglalkozik, hogy a konfliktusok, katasztrófák áldozataival hogyan bánik a média: mikor, hogyan szóljon hozzájuk az újságíró, és milyen etikai kérdéseket vet fel ilyen esetekben a tudósítás.

– Szeptember 11-e változtatott meg mindent. Több száz olyan újságíró volt ott, aki nem volt haditudósító, ám hirtelen a saját otthona konfliktus zóna lett. Nekik kellett például hosszú heteken át tudósítaniuk a halottak kiemeléséről és azonosításáról – magyarázza Shapiro. Ráadásul nem csak azok érintettek, akik a „terepen” dolgoznak. Több képszerkesztő kért segítséget például, miután napokon át kellett válogatnia a tömegével érkező amatőr felvételeket a terrortámadás után. Hasonló helyzetbe kerültek a médiamunkások New Orleansban is 2005-ben, a Katrina után.

– Régen az újságíró magányos cowboy volt. Ma már végre bevalljuk, hogy vannak kemény sztorik, amik minket is megráznak – mondja Shapiro.

David Loyn