Webforradalmárok?
A 2009-es iráni választások éjszakáján a későbbi tüntetők mind arra számítottak, hogy Mir Hoszein Mu szavi, az ellenzéki mozgalom vezetője váltja majd Mahmud Ahmadinezsad elnököt, és egy konszolidáltabb, demokratikusabb, kevésbé elzárt világ köszönt a 75 milliós országra.
A nemzetközi médiában a rosszfiú szerepét betöltő, holokausztot, homoszexualitást és atombombát egyaránt tagadó Ahmadinezsád elnök azonban nagy többséggel nyert a hivatalos eredmények szerint, az ellenzék pedig csalást kiáltott. Sok százezer ember vonult az utcára másnap, a békés felvonulásokból hamarosan utcai harcok és véres megtorlás lett, az eseményeket közvetítő újságírókat bebörtönözték. Így a nyugati világ a mobiltelefonnal készített felvételeken követte az iráni felkelést, közben a nyugati sajtó a Twitterről tájékozódott a tüntetések menetéről, és innen már csak egy lépés volt Twitter-forradalomnak keresztelni a felkelést.
Pedig annak szervezéséhez semmi köze a Twitternek, ahol 140 karakteres üzeneteket lehet közölni a világgal, egy amolyan nemzetközi virtuális üzenőfalon – ezt a forradalomra mértéktelenül büszke három iráni tüntető állította határozottan, másfél évvel az események után. Éjszaka jártuk be a tüntetések helyszíneit, hogy ne tűnjenek fel a hatóságoknak sem ők – egyiküket még mindig keresi a rendőrség, a többiek már megjárták a börtönt –, sem a kamera, amelynek Iránban semmi keresnivalója nincs ellenzéki bloggerek és volt politikai foglyok társaságában...
A felkelés leverése után az internetre visszahúzódó ellenzéki fiatalok szerint a Twitter szerepe azért értékelődött fel ennyire a nyugati médiában, mert a szerkesztőségek sze mében sok esetben a legkézenfekvőbb és legmegbízhatóbb forrásnak néhány emigrációban élő iráni Twitter-felhasználó bizonyult, aki Iránban élő rokonaitól és barátaitól mindenről szinte azonnal értesült, így rögtön megoszthatta a világgal, hogy mi történik. Amolyan internetes naplót vezettek a forradalomról.
Ez kapóra jött a „breaking news” szabályait követni akaró, percről percre új információra vadászó nemzetközi hírgyáraknak, amelyeket egyszerűen lekörözött a hírversenyben a közösségi média. De ez mit sem változtat azon, hogy a sok százezer utcára vonult iráni tüntető alig egy-két százalékánál volt okostelefon, amelyen elérhette a Twittert. A lekapcsolt telekommunikációs hálózatok után pedig egyenesen képtelenség lett volna így szervezni bármit is.
Előtte sem így terjedtek a hírek – mondták egybehangzóan az egykori tüntetők –, az iráni Twitter-felhasználók száma nem érte el a tízezret sem. Az országuknak Iránt megjelölő felhasználók azért lettek hirtelen csaknem százszor ennyien, mert elindult egy nemzetközi mozgalom, amely az iráni twitterezőket hivatott védeni azzal, hogy sok felhasználó Iránra változtatta lakhelyét, megtévesztendő a rezsimet, amely mással sem törődött, mint hogy a neten szervezkedő fiatalokat lefülelje. Iránban eleinte SMS-ben, később szájról szájra adták tovább a tüntetések helyszíneit és időpontjait.
Azóta az internet, a blogok és a közösségi oldalak egyre nagyobb szerephez jutnak az ellenzéki mozgalmakban, mind Iránban, mind a környező országokban, és míg Irán az iszlám ébredést üdvözölte az év elején indult felkelések láttán Tunéziától Egyiptomig, a Nyugat ismét Twitter- és Facebook-forradalmakat emlegetett, ezúttal már nem alaptalanul. Bár, a kairói Tahrir téren többekkel találkoztunk, akik ezt azonnal kikérték maguknak, mondván, hogy a Facebook csak eszköz volt, de nem szervező erő, ez a forradalom egyedül a népé. Ugyanakkor kérdés, hogy az internetes közösségi háló és a forradalmi Facebook-csoport nélkül, amelyhez bárki csatlakozhatott, hogy azonnal értesüljön a legfrissebb hírekről és tüntetésekről, mikor jött volna el az a pont, amikor több millió ember egyszerre mozdul meg a rendszer megdöntésére.
A Google egyiptomi marketingfőnöke, Wael Ghonim a Tahrir tér egyik hőse, különösen, amióta napokra elvitték a rendőrök, mert népszerűsítette az egyiptomi forradalom Facebook-oldalát, milliók számára elérhetővé téve azt. De akik kikérik maguknak, hogy a felkelés Facebook-forradalom volt, sírós ficsúrnak csúfolják, aki a sok ezer dolláros fizetésével nem lehet hiteles arca a Tahrir térnek. Más kérdés, hogy neki tényleg volt mit veszítenie, ha másért nem, éppen a pozíciója miatt. (A nyugati média azonnal elfogadta a kétgyermekes, angolul remekül beszélő, jómódú fiatalembert, aki könynyes szemmel emlékezik meg az elesett forradalmárokról: tökéletes főszereplője lett a hírfolyamnak.)
Iránnal szemben Egyiptomban senki sem vitatja, hogy talán a legfontosabb kommunikációs csatorna a forradalom idején a Facebook volt. Ebből is látszik, mennyit jelent másfél év az internet és a közösségi oldalak terjedésében. Noha a Facebook alapvetően természetesen továbbra sem a forradalmakról szól, még csak nem is politikáról, tökéletes eszköz lehet az események szervezésében. Egészen addig a pillanatig, amíg az aktuális rezsim le nem kapcsolja az internetet, de nem kérdés, hogy ezt éppen emiatt teszi meg.
– A hatalom retteg a közösségektől, nem akarja, hogy az emberek kapcsolódjanak egymáshoz – mondta már az iráni hatalomról az egyik ellenzéki aktivista Teheránban. – A felkelés leverése óta az utcán már nem lehetünk szabadok – tette hozzá az aktivista –, az emberek viszszahúzódtak az otthonaikba, sokan az internetre menekültek a gondolataikkal. Ő is, és szerinte a többség csak a megfelelő pillanatra vár, és bár ezt biztosan nem egy közösségi oldal hozza majd el, a tájékozódásban már most is rengeteget segít, és ha ilyen ütemben terjed az internet, az okostelefon, a Twitter és a Facebook, könnyen lehet, hogy a következő iráni felkelés – ha lesz – már jogosan nevezhető majd Twitter-forradalomnak.
Egy mezei iráni internetezőnek nem jön be sem a Facebook, sem a Twitter, mert Iránban blokkolja a közösségi oldalakat a rendszer. Ám az utcán már egy dollárért kapható a kód, amellyel feltörhető a filter, így a weben már csak az nem szabad, aki nem akar az lenni.
