Te mit hallgatsz el?
Óriási botrány: a szocialista politikus fia zsíros üzletekben közvetített, kihasználva apja kapcsolatait. Nemcsak neki, az egész családnak csurrant-cseppent állás, a lány cégének tízmillió eurós támogatás, a rokonoknak állás vagy állami dotáció. A konzervatív lapok címlapon hozták a történetet, amelynek főszereplője Manuel Cháves, a spanyol szocialista párt egyik legbefolyásosabb politikusa, korábbi andalúz vezére, a kormány egyik minisztere. A sajtókampány dübörög, a média mindennap újabb részleteket tár az olvasók elé.
Legalábbis azok elé, akik a konzervatív lapokat olvassák: mert akik a szocialistákkal szimpatizáló El Paíst forgatják, azok egészen más valósággal szembesülnek. Ezen a címlapon a konzervatív Néppárt korrupciós ügyei szerepelnek: a májusi tartományi választások előtt a néppárt listáján többtucatnyi olyan politikus szerepel, aki ellen nyomozás folyik korrupció vagy befolyással való visszaélés miatt. Az egyik főkolompos a párt valenciai listavezetője.
Ha valaki az újságokból tájékozódik, úgy érzi, két Spanyolország van, és a kettő között nincs átjárás. „Nemcsak az írott sajtóban ez a helyzet, a rádió még pártosabb” – magyarázza lapunknak Fernando Vallespín, spanyol szociológus. A beszélgetőműsorok belterjesek: a konzervatív adók meg sem hívnak olyanokat, akik kritikusak lennének, vagy ellenvéleményt fogalmaznának meg. A baloldalon valamivel jobb a helyzet: itt mutatóban megjelenik egy-egy jobbközép politikus vagy elemző, de itt is főként a saját tábor jut szóhoz.
„A spanyol jobboldal egyáltalán nem tűri a kritikát, a baloldali sajtó legalább presztízsokokból, megszólaltat olykor a szocialistákkal szemben kritikus hangokat is” – mondja Vallespín. Ám az olvasók könnyen a konstruált világ foglyaivá válhatnak: ha csak egy újságot olvasnak, ugyanehhez a táborhoz tartozó rádiót hallgatnak, előfordulhat, hogy csak bizonyos eseményekről értesülnek. Ebben a médiában már nemcsak az a lényeg, hogy miről tájékoztat, hanem az is: mit hallgat el? Márpedig amit elhallgat, az – legalábbis ennek az olvasótábornak – nem is létezik.
Vallespín szerint mindez oda vezet, hogy a táborok között – mint ahogyan egyébként a politikusok között –nincs valódi véleményütköztetés, tulajdonképpen kommunikáció sem. Mindkét oldal beszámol a másik botrányairól, korrupciós ügyeiről (és jóval kisebb terjedelemben a saját piszkos ügyleteiről), amiből aztán az állampolgár azt a következtetést vonja le: minden politikus korrupt disznó, de a „saját táborom” valamivel kevésbé. Veszélyes üzenet a demokrácia számára. A szociológus arra is rámutat, hogy mindez összefügg a modern politika sajátosságával: nincsenek nagy ideológiák, valójában egyre kevesebb a különbség a politikai pártok elképzelései között. Így a sajtónak – és a politikusoknak – a különbséget kell felnagyítani és a másik oldal „bűneit” hangsúlyozni.
A média leegyszerűsít, sokszor nem a valóságra, az igazságra épül, hanem a véleményekre. Ehhez persze az is kell, hogy az állampolgár egyre tájékozatlanabb, így könnyű félrevezetni: egy jó szlogennel, egy sound bite-tal (például azzal, hogy „Zapatero kormányfő csődbe viszi az országot!”) többet el lehet érni, mint a legjobb érveléssel. – Európában ma egyetlen ideológia működik, ez pedig a félelem ideológiája: a félelem attól, hogy az itt élők elveszítik a privilégiumaikat, az eddig megszokott életszínvonalat – mutat rá a spanyol szociológus.
Ebben a világban a számok sem szentek. Vallespín felidézi, hogy egy időben a legnagyobb spanyol közvélemény-kutató intézetnél, a CIS-nél dolgozott. Készítettek egy átfogó felmérést a spanyol társadalom beállítottságáról, s az egyik kérdés arra vonatkozott, hogy támogatják-e a melegek házasságkötését. Hetvenöt százalék igennel válaszolt. Erről hogyan számoltak be a lapok? A katolikus-konzervatív ABC az egész felmérést elhallgatta, a konzervatív El Mundo sok mindenről írt, de ezt a részét nagyvo nalúan kihagyta, míg a szocialista El País címlapsztorit csinált belőle.
De manapság a spanyol sajtó inkább maga készíti a saját közvélemény-kutatásait – a saját szája íze szerint feltéve a kérdéseket, hogy aztán a megfelelő válaszok szülessenek – magyarázza, hogy miképp lehet még jobban torzítani a valóságot. A média mindezt „saját elhatározásából teszi: a spanyol pártoknak nincsenek anyagi érdekeltségeik a rádiókban vagy az írott sajtóban – ám a holdudvar egyre erősebb.
