Az észak-afrikai menekülthullám, a gazdasági megszorítások, és az eurózóna perifériájának megmentésére szervezett pénzügyi csomagok ugyanis nem várt mellékhatásokkal járnak: az unió erős magvában is teret nyer a kétség. Közben ezen országok egymással is éles vitában állítják vissza a határellenőrzést a schengeni övezetben. A polgárok csak kapkodják a fejüket és igazodási pontokat keresnek.

Filip Dewinter, a flamand szélsőjobboldali Vlaams Belang vezetője egy burkás asszonnyal a bevándorlók ellen kampányol

Porhanyós, termékeny táptalaja ez a populizmusnak szerte Európában. Jobb példát a zavaros, kusza helyzet meglovagolására nem is lehetne találni a belgiumi Flamand Érdek Pártja (Vlaams Belang) minapi kongresszusánál, amely éppen a multikulturalizmus haláláról szóló német, francia és brit kormányzati okfejtésekből építkezett. A belga közéletben amúgy karanténba zárt politikai alakulat, amely azonban 2006-ig 15 éven át a régió vezető pártja volt, néhány esztendőnyi hanyatlás után az új európai erőtérben gond nélkül visszatérhetett politikai alapvetéséhez, a rasszizmushoz. Rá is kényszerült e lépésre, mert a nemzeti függetlenség jelszavát ügyesen ellopta tőle a tavalyi belga választások nyertese, az Új Flamand Szövetség, amely most már több mint háromszáz napja akadályozza a kormányalakítást.

Az észak-afrikai menekülthullám nyomán éleződő uniós belső ellentétek kapóra jöttek a Vlaams Belangnak, amely ideológiai szövetségeseihez hasonlóan a globalizációtól, a munkahelyek elvesztésétől félő, a kulturális és gazdasági viszonyait pedig a bevándorlóktól féltő, és társadalmi lecsúszástól rettegő alsó középosztályból táplálkozik. A kongresszuson megjelent vendégkör is utal esetleges európai változásokra. Az antwerpeni tanácskozáson a svájci és a dán néppárt is fölvonult. Képviseltette magát a harmadik legnagyobb holland erőnek számító, a koalíciós kormányt a parlamentben támogató Szabadságpárt is – amelynek vezérét, Geert Wilderst élesen iszlámellenes megnyilvánulásai miatt perbe fogták. Valamint ott volt az Osztrák Szabadságpárt és az Olaszországban kormányzati szerephez is jutott Északi Liga, amelynek belügyminisztere, Roberto Maroni a napokban a luxembourgi uniós tanácsülésen a menekülthelyzet szerinte elégtelen kezelése miatt még az olasz EU-tagság értelmét is megkérdőjelezte.

Az európai szélsőségnek nevezett politikai tábor azonban ennél jóval nagyobb, s egyelőre nem is egy a zászló. Az antwerpeni találkozón például nem vett részt Marine Le Pen, aki a francia Nemzeti Frontnak ad éppen szelídebb arculatot, s népszerűsége már vetekszik Sarkozy elnökével. S nem partner ebben a körben az egészen más terepen gyakorlatozó Jobbik sem.

S nagyon kilóg a sorból a hétvégi finnországi választások igazi nagy nyertese, a szavazói bázisát csaknem ötszörösére növelő Igaz Finnek Pártja is, amely egyfajta euroszkeptikus véleményt fogalmaz meg – a pénzügyi mentőakciókkal szemben. A kétség, hogy a görög, az ír, a portugál problémák kezelése jó mederben halad-e, már a német politikát is áthatotta, s már a kormányzó szabad demokraták egyes képviselői is fenntartásaikat hangoztatják. A válság kezdete óta a krízist egyébként jól átvészelő német, holland vagy éppen finn kormány azt követelte, hogy a lemaradók, a bajba jutottak szigorú megszorítások révén másszanak ki a gödörből. A csőd, vagy átütemezés eshetőségéről egyelőre tudomást sem vesznek, nehogy kiderüljön, milyen vészes helyzetben vannak saját bankjaik. S immár brüsszeli kutatói körök is felvetik: ahogy a végeken egyre nő a társadalmi feszültség az egyre szigorodó megszorítások, a „magországokban” pedig a bevándorlók beolvadási ellenállása miatt, úgy dagad a veszélye, hogy Európának nemcsak az adósságválság terjedésével, hanem annak politikai dominóhatásával is szembe kell néznie.