A. J. ugyanis – biztosan tudom – játszódélutánon, az Amerikában szinte intézményesített „playdate”-en vett részt a saját gyermekeimmel. Ezenkívül tévézni is szokott.

Szerencséje a nyolcéves fiúnak, hogy szülei nem követik Chuát. A Yale Egyetem kínai-amerikai jogászprofesszora azt írta meg nemrég könyvében, a Tigrisanya harci himnuszában, hogyan nevelte lányait. A saját készítésű „tízparancsolatban” ilyen tilalmak szerepelnek még többek között: a testnevelés és a dráma kivételével minden tárgyból osztályelsőnek kellett lenniük, de e kettőből sem kaphattak A (azaz a magyar ötös) érdemjegynél gyengébbet. Hegedülniük vagy zongorázniuk kellett, más hangszeren viszont nem játszhattak. Sőt egyáltalán nem határozhatták meg maguk, milyen különórára járnak. A végeredmény persze igazol: Sophia, az egyik lány kellemes gondja a Boston Herald minapi híre szerint az, hogy a Harvard vagy a Yale ajánlatát fogadja-e el – mindkét elit egyetemre felvették.

A már az Egyesült Államokban, fülöp-szigeteki kínai bevándorló szülők gyermekeként született Amy Chua olyasmiről beszél, amit Amerika-szerte sokan látnak, megfigyelnek – de családi memoárban zanzásítva nagyobb vihart kavar, mint megannyi szociológiai tanulmány. Ez utóbbiak is dokumentálják már egy ideje az ázsiai nevelési modell eredményességét. Az amerikai Oktatáspolitikai Központ (CEP) minap közölt felmérése szerint például az ázsiai diákok a matematikateszten a legjobbak között 17 százalékponttal verik a következő csoportot, a fehéreket (a feketékről és a spanyol ajkúakról, a „latinókról” már nem is beszélve). Ráadásul fölényük egyre nagyobb, miközben a kelet-ázsiaiakat, a kínaiakat, japánokat, koreaiakat még le is húzzák a velük egy kategóriába sorolt közel-keletiek vagy a csendes-óceáni szigetvilágról származók.

– A többi csoport számára a lecke az: beérik az erőfeszítés gyümölcse. Az ázsiai-amerikai diákok keményebben dolgoznak, jobban teljesítenek és az élre kerülnek – mondta Jack Jennings, a CEP elnöke. A 2010-es népszámlálás kiértékelt eredménye ehhez azt teszi hozzá: a kis- és fiatalkorúaknál a fehérek már várhatóan 2019-re kisebbségbe kerülnek Amerikában, és a latinók mellett az ázsiaiaknak vannak a legkomolyabb demográfiai tartalékaik.

Az ország legnagyobb lapja, a kétmillió példánybanmegjelenő TheWall Street Journal hétvégi melléklete meglehetősen provokatív címmel (Amiért felsőbbrendűek a kínai anyák) hozta Chua könyvének amúgy is talán legprovokatívabb, a „tízparancsolatot” is tartalmazó részét. Innen a bestsellerlista, a tévéstúdiókban rótt kötelező körök, illetve a százezres nagyságrendűre duzzadt internetes kommentözön szinte már kiszámítható volt. Mint ahogyan az is, hogy rasszizmussal is megvádolják Chuát (akinek férje – lányai apja – egyébként fehér amerikai, és a „kínai” szülőt deklaráltan inkább egy típusnak, semmint valamely néphez tartozónak tartja.)

Sokan belátják a „kínai” modell eredményességét a „nyugatival” szemben (a WSJ netes oldalán szavazó mintegy 35 ezer fő kétharmada is), de felteszik egyben a kérdést: mit kapok és milyen áron? – Elismerem a kiválóságra és a fegyelemre való törekvést, de én is megkaptam ezt a „nyugati” szüleimtől. Megtanultam, hogy minden körülmény dacára a legjobban teljesítsek, de azt is: az élet nem csak osztályzatokról és eredményekről szól –így egy hozzászóló, Paula Bush. Márpedig, mint Chua is szégyenkezve írja, a nagy eredményhajszában ő is nevezte lányát „szemétnek”, és kínai családokban nem számít szentségtörésnek az akár megalázó ledorongolás sem: „Hé, dagi, le kellene fogynod!”, „Lusta vagy! Minden osztálytársad előtted van már!”

A vita Európát is elérte. „Lehet, hogy Chua gyermeknevelési filozófiája kemény és nem az ijedőseknek való, de tegyük fel a kérdést így: valóban kegyetlenebb-e, mint a mindent szabad nemtörődömség és a tévé elé való ültetés, amit túlságosan gyakran művelnek manapság szülői nevelés helyett?”

– cikkezett a londoni Daily Telegraph. A kínai kását sem eszik persze olyan forrón. Chua bírálóinak írt válaszában elhatárolta magát a „felsőbbrendűséget” kiabáló napilapcímtől, és megerősítette: könyve jelentős részben arról szól, hogyan lépett vissza ő maga a „kínai” modelltől, amikor kisebbik lánya 13 évesen fellázadt. A The New York Post hasábjain pedig Sophia Chua-Rubenfeld nyílt levélben védte meg a Tigrisanyát: bár szívesen átment volna néha játszani a társaihoz, és egyegy zongoraórát is hanyagolt volna szíve szerint, mégsem volt pokol a gyermekkora. „Most, hogy 18 éves vagyok és elhagyom a tigrisbarlangot, örülök, hogy apával együtt úgy neveltetek fel, ahogyan.” Mire Sophia a Harvard és a Yale között választ, Amerika jól kivitatkozta magát.

Angol–kínai két tannyelvű általános iskola Los Angelesben