Másfél éve történt mindez, a pártelnök pedig máris a múlté. Guido Westerwelle külügyminiszter tizennyolc hónap alatt végrehajtotta a német történelem alighanem legnagyobb mélyrepülését. Tizenöt százalékról öt százalékra tornázta le az FDP népszerűségét. Mintha hullámvasúton ülnének, reménykedve, hogy a következő kanyar után csak jön a felívelő szakasz. Nem jött.Westerwelle most megy, de nem biztos, hogy a szabad demokraták ettől rátalálnak az emelkedőre.

A párt maga is válságban van, és nem csak Németországban. Európában sincs nagy kereslet a szabadelvűségre. Mondhatnánk, hogy válságos időkben nem kifizetődő öngondoskodásról, saját felelősségről papolni, főleg, ha ezt a hagyományosan jómódú szavazók pártja teszi. Fentről könnyű igét osztani... S ugyan a 80 millió lakosú Németországban még mindig 430 ezer euró milliomos él, társadalmi bázisnak ez mégsem elég (és nem is mind ide szavaz).

Az FDP esetében még súlyosbítja a helyzetet, hogy a párt időközben markáns arculatát is elvesztette. Politológusok nosztalgiával emlegetik azt az FDP-t, amely a mérleg nyelve tudott lenni a német belpolitikában, amely a konzervatív Konrad Adenauer, majd Ludwig Erhard kancellársága alatt koalíciós partnerként a jogállam rendíthetetlen védelmezője volt. Willy Brandt és Helmut Schmidt szociáldemokratái partnereiként pedig a piacgazdaság alapvető értékeiért tört lándzsát. Konfliktusok árán, ha kellett.

Westerwelle pártelnök öröksége kimerül abban, hogy „Guido-mobiljával” végigturnézta az országot, megpróbálta „ jókedvű párttá” tenni a szabadelvűeket, ám mondanivalója egyetlen dologra koncentrált: a folyamatos adócsökkentés követelésére. Választási ígéretnek vonzó, kormányprogramnak sovány. Nem is lett belőle semmi. A németek jól tudják, az adócsökkentés nemcsak azt jelenti, hogy főként a jól keresőknek több marad a zsebében, hanem azt is, hogy az állam bevételei általában csökkennek. Kevesebb jut egészségügyre, iskolákra, a szegények felzárkóztatására. Mindennek ára van.

De túlzás lenne az FDP lejtmenetét pusztán az adócsökkentés nyakába varrni. Szabadságjogokat védő, toleranciát hirdető arculatukat is elvesztették, miközben Németország a bevándorlók országává vált. Kevés mondanivalójuk volt a kultúrák együttéléséről, a társadalmi egyenlőtlenségről, a környezetvédelemről. A valódi társadalmi kérdésekről, amelyeket eloroztak előlük a sokáig polgárpukkasztónak, s így ősellenségnek tartott Zöldek.

Most ők robognak felfelé töretlenül.

Westerwelle búcsúzik, nincs tovább