Bírálta a líbiai beavatkozást Guido Westerwelle német külügyminiszter, aki az Arab Liga aggodalmait idézte a légitámadások polgári áldozatait illetően. Hasonlóképpen a lengyelek sem adtak lelkes nyilatkozatokat. A diplomáciai tárcavezetők tanácsüléséről kiadott nyilatkozat így arra helyezi a hangsúlyt, hogy Kadhafi líbiai vezetőnek mennie kell, s aggodalmát fejezi ki a humanitárius helyzet, valamint a rezsim brutális fellépése nyomán. Megismétli, hogy a felelősöket a hágai nemzetközi bíróság elé kell állítani.

A BT-határozat érvényesítéséhez azonban nem egyformán járulnak hozzá az uniós tagországok. Az európai hatalmi viszonyok dzsungelében vergődő Catherine Ashton külügyi főképviselő a szokásos választ adta a megosztottságot firtató kérdésekre. Az ellentétek mögött persze – mind mindig – a belpolitikai fejlemények is meghúzódnak, s AngelaMerkel éppúgy a saját közvéleményének beavatkozásellenes érzelmei és a tartományi választások miatt visszafogott, mint ahogy Nicolas Sarkozy is a franciák vágyait jeleníti meg kezdeményezésével – ez esetben önálló nagyhatalmi tényezőként feltüntetve az országot. Miközben az elnökválasztásra kacsint, s feledtetni akarja, hogy pár éve maga fogadta nagy pompával Párizsban Kadhafit, és reagált igen megkésve a tunéziai és az egyiptomi eseményekre.

E most megszerzett vezető erőmegtartása késztethette Juppé külügyminisztert a brüsszeli uniós értekezleten arra, hogy kifejtse: az arab országok nem kívánják a NATO jelenlétét Líbiában. Az elsősorban az Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával és néhány arab országgal kiegészült ad hoc szövetség maga folytatná az akciókat Kadhafi erőinek gyengítésére, de Juppé szerint ezután a líbiai törzsi viszonyok figyelembevételével kell előmozdítani a politikai rendezést. Elemzők szerint, ha a szövetségesek pusztán megállítják Kadhafi t, patthelyzet alakulhat ki, s az ország két részre szakadhat.