Az Észak-Irak felett 1997-2003 között kialakított légi tilalmi zóna (angolul no-fly zone, NFZ) a NATO-szövetségesek vesztesége nélkül zárult, leszámítva a baráti tűz következtében lezuhant helikoptereket. Ahogy Irakkal, úgy Líbiával szemben is hatalmas katonai-technikai fölényben vannak az Egyesült Államok és szövetségesei. Míg Irakban egy 438 ezer négyzetkilométeres ország egyharmadát kellett ellenőrizni, Líbia területe közel 1,8 millió négyzetkilométer, igaz, a homoksivatagok jelentős része nem esik az NFZ alá.

Az NFZ kikényszerítése a nyugati fölény ellenére sem gyerekjáték. Robert Gates amerikai védelmi miniszter beszélt korábban arról, hogy senki se képzelje valamiféle videojátéknak a hadműveletet. Amerikai felfogás szerint az NFZ kikényszerítése a (líbiai) légvédelem kilövésével kezdődik. A „sebészeti pontosságúnak” nevezett csapások köztudottan gyakran járulékos veszteséget, azaz nagyszámú civil áldozatot követelnek.

Más katonai szakértők, például Klaus Naumann tábornok, a Bundeswehr volt vezérkari főnöke viszont úgy véli, hogy nem szükséges minden repteret és légvédelmi üteget bombázni, a légvédelmet elektronikus hadviseléssel is ki lehet kapcsolni, a vadászgépeket a földön lehet tartani. A négycsillagos tábornok, a NATO katonai bizottságának volt elnöke a berlini Die Weltben az NFZ ellen érvelt.Mivel szerinte azzal biztosan nem fog megbukni a Kadhafi-rezsim, viszont a NFZ mellett kiálló politikusokra egyre nagyobb nyomás fog nehezedni, hogy sikereket mutassanak fel, előbbutóbb más katonai műveletek is elkerülhetetlenné válnak. Naumann gondolkodását alapvetően az 1991-es öbölháború utáni Powell-doktrína határozza meg. A Colin Powellről, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának volt elnökéről, későbbi külügyminiszterről elnevezett felfogás alaptétele, hogy bármilyen katonai konfliktusba csak kilépési stratégiával (exit strategy) szabad belebonyolódni.

A nyugati vadászgépek ugyan lelőhetik Kadhafi gépeit, de az ENSZ BT 1973-as számú határozata értelmében csak akkor támadhatják meg a szárazföldi erőket, ha azok civileket fenyegetnek. A felkelőknek nem érdekük, hogy nyílt terepen ütközzenek meg a kormányerőkkel, ám a városi gerillaharcok óhatatlanul sok polgári áldozattal fognak járni. A Nyugat eddig elzárkózott attól, hogy fegyvereket szállítson a felkelőknek, így viszont hosszú polgárháborúra kell felkészülni. Aminek végkifejlete Líbia megosztása éppen úgy lehet, mint az 1973-asnál több katonai lehetőséget nyújtó ENSZ BT-határozat. S akkor már végig kell menni az úton úgy, hogy – Irak és Afganisztán után – a harmadikmuzulmán országban kellene megtalálni azt a bizonyos kijáratot.