Az első, aki a csődjelentést megfogalmazta, Angela Merkel német kancellár volt, aki még tavaly októberben jelentette ki: „A multikulturális társadalom építéséről szóló kísérlet megbukott”, álom, hogy a „multikultiban az emberek boldogan élnek egymás mellett. A bevándorlóknak Németországban többet kell tenniük a beilleszkedésért, például meg kell tanulniuk németül”. Merkel persze van annyira gyakorlatias, hogy elismerje: a bevándorlókra nagyon is szüksége van Németországnak, mert „minden évben 200 ezer német megy nyugdíjba, hagyja el a munkaerőpiacot anélkül, hogy utánpótlása lenne, a munkaerőhiányt pedig a bevándorlók enyhítik”, s talán ezért szűkítette a problémát hirtelen a nyelvtudásra.

Nyugat-Európa jobbközép vezetői között megszólalt David Cameron brit kormányfő is. Szerinte nem elég, hogy a multikulturalizmus elve nem volt képes megteremteni egy „demokrácia-központú” közös identitást, hanem hozzájárult a szegregált közösségek kialakulásához, ahonnan az iszlám szélsőségesek is származnak. Sőt: egyenesen ez az elv felelős a szélsőséges eszmék terjedéséért, miatta tudták radikalizálni az iszlám fundamentalisták a fiatal muszlimokat. Következtetése: az európai országoknak kevesebbet kéne alkalmazniuk a „passzív toleranciát”, Nagy-Britanniának „erősebb nemzeti identitásra van szüksége”. Nicolas Sarkozy francia elnök hasonló véleményen van: „egész demokráciánkban túlságosan sokat foglalkoztunk azoknak az identitásával, akik Franciaországba érkeztek, és nem eleget annak az országnak az identitásával, amely befogadta őket”.

A magyar jobboldal jó néhány írástudója örömmel üdvözölte, nem az elv, hanem jelzőjének bejelentett csődjét, abból kiindulva, hogy mindent illik elátkozni, ami mellé a liberális minősítést oda lehet biggyeszteni. Nem muszáj észrevenni, hogy a „temetést” milyen napi taktikai, politikai megfontolások ihlették. Hogy a nyilatkozók éppen azt gondolhatták, a bevándorló vendégmunkások szavazatai – ebből van szépen mind a három országban – most nem anynyira fontosak, mint a nacionalista hangokra vevő más rétegek.

De azt a kérdést azért illenék feltenni: kinek jó, ha Nyugat-Európában felerősödik a nacionalizmus? Mint ahogyan azt is: milyen identitás is valójában az, amelynek az átvételét oly hevesen kérik számon a bevándorlók második, harmadik generációján? És nem általában rajtuk – ki beszél itt a kiterjedt, kifelé békés, de zárt kínai kolóniákról? –, hanem konkrétan a muszlimokon. Hiszen, ahogyan Sarkozy fogalmaz: „nem akarunk hivalkodó módon az utcán imádkozó embereket”.

Halála előtt Jean Monnet, az Európai Unió egyik szellemi atyja-motorja szomorúan jegyezte meg: ha újra kezdhetné, nem az európai gazdaság, hanem a kultúra integrálásával kezdené. Nem biztos, hogy teljesen igaza volt. Hiszen józan ésszel az gondolható: maga a zsidó–keresztény hagyomány, a felvilágosodás, nyomában az egységes technikai kultúra bőséges közös alap ahhoz, hogy kifejlődjön valamiféle új, hoszszú távon életképes európai identitás.

Másrészt, az Európai Unió elődje, a Szén- és Acélközösség, majd a Közös Piac elég mély gazdasági integrációt teremtett, hogy megöljön minden olyan ötletet, amely Nyugat-Európában a polgári parlamentarizmuson kívüli, tehát autokrata, nacionalista, terjeszkedő, háborús megoldásokban keresné a jövő útját. Viszont az is igaz, hogy több komoly történész is meglehetős szkepticizmussal tekint az unióra, éppen az európai nacionalizmusok megosztó történelmi erejére hivatkozva.

Kimondva: ezek a nemzetek elismerni talán elismerik, de megélni képtelenek, hogy a politikai nemzetállamok keretét meghaladta az idő, hogy azok helyét át kell vegye a kulturális nemzetállamok gazdasági-politikai szövetsége, amelyben a nemzetállamok a közösségre ruházzák egyéni politikai és gazdasági autonómiájuk egy részét. Eminens érdekük lenne ez. Hiszen a globalizált világban – elzárva az erőszakos terjeszkedéstől – hanyatlásra ítéltetett minden bezárkózó ország, legyen bármilyen gazdag belső tartaléka önmaga fi nanszírozásához. Globálisan tekintve ez igaz Európa egészére is. Ha képtelen lesz új minőségű egységét megteremteni, s hagyja magán eluralkodni az egységet szabdaló nacionalizmust, úgy könnyen a világ perifériájára szorul, ahonnan szinte lehetetlen lesz visszakapaszkodnia a fősodorba.

Ez a fősodor pedig, tudomást nem véve a tétovákról, mind zabolátlanabbul robog. Száraz statisztika a Financial Timesból: „a XIX. században és a XX. század korai éveiben a jövedelemkülönbségek emelkedése és a növekedési különbségek csökkenése jellemezte a világgazdaságot, éppen ellenkezője annak, mint most. Akkoriban a nyugat-európai országok és gyarmataik óriási gazdasági előnyökre tettek szert, most ők azok, akik a sor végén kullognak. Jelentős változások figyelhetők meg az egy főre jutó GDP tekintetében. 1970-ben az egy főre jutó kínai GDP az egy főre jutó amerikai GDP 3,4 százaléka volt, 2009-ben viszont már 18,6 százalékon állt a mutató. Indiában ugyanebben a periódusban 3-ról 7 százalékra kúszott fel az arány... Dél-Koreában az 1960-as évek közepétől 1997-ig 10 százalékról 50 százalékra emelkedett, 2009-ben pedig már 64 százalékon állt a mutató. 2030-ban az egy főre jutó kínai GDP elérheti az egy főre jutó amerikai GDP 70 százalékát (ma az egy főre jutó kínai reál-GDP akkora, mint a,60-as évek közepén Japánban vagy a,80-as évek közepén Dél-Koreában volt). Ilyen növekedési tempót feltételezve 2030-ban a kínai gazdaság (vásárlóerő-paritáson mérve) csaknem háromszor akkora lesz, mint az amerikai és a nyugat-európai együttvéve. Az indiai gazdaság elérheti az amerikai 80 százalékát, az egy főre jutó GDP-ben viszont valószínűleg továbbra is jelentős lemaradása lesz (az egy főre jutó amerikai GDP 25 százaléka lehet).”

Érdemes eltűnődni ezen az adatsoron. Főként, ha tudjuk: a technológiai újdonságok és a tudástőke mind gyorsabban terjed, a kínai és az indiai társadalom pedig igen nyitott ezek alkalmazására. A világ népességének alig 11 százaléka él ma nyugati kultúrákban. A többi még nem, ami nem akadályozza őket abban, hogy a nyugati technológiát átvegyék és saját igényeik szerint adaptálják. Borzongtatóan más világra ébred az, aki ma elalszik és harminc-ötven év múltán nyitja ki a szemét: a civilizációt ebben az új világban a mai 89 százalék határozza majd meg.

A tőke hihetetlenül rugalmas, sokféle kulturális keretben képes virágozni, s ha ehhez megfelelően rugalmasan viszonyul, bármilyen kulturális keret működtetheti is. Nem feltétlenül a Nyugat hanyatlásaként kell ezt látnunk. Fareed Zakaria amerikai újságíró például inkább a világ többi részének felemelkedéséről beszél. Azaz: a világ a Nyugathoz fog gazdagodni, de nem feltétlenül veszi át a nyugati kultúrát, hanem megőrzi saját speciális jegyeit. A történelem „így korrigálja” majd az utóbbi ötszáz év „anomáliáját”, vagyis a Nyugat technológiai-kulturális túlhatalmát.

Akárhogyan is, ebben a világban kellene megkapaszkodnia Európának, a nyugati kultúra szülőanyjának, amely sok amerikai eszmegyártó szerint túl szofisztikált és túl puha, csak tétován akar megválni béklyóvá vált történelmi vívmányaitól, így a megosztó politikai nemzetállami nacionalizmustól is. Könnyű az Egyesült Államoknak, ahol a menekültek szorongását a szabadság oldotta határtalanná, amelynek nacionalizmusát ez a szabadság, a demokrácia erejébe vetett hit tölti ki, s nélkülözi a hagyományos európai nacionalizmus jegyeit.

A gyengélkedő „Európa-szülőanya” a bevált nacionalizmushoz menekülne. Amely ma már meddő fensőbbségtudat: a nyugati kultúrát, szűkebben az európai kultúrát gondolja „a” civilizációnak, s legfeljebb megengedően több civilizációt ismer el. Értsünk inkább egyet azokkal, akik szerint egyetlen civilizáció létezik, amely mindent magában foglal, amit az emberiség eddig anyagi és szellemi téren egymásra halmozott, s működtet. E kereten belül léteznek sajátos kultúrák, amelyek egyike csupán a nyugati. Igaz: az utóbbi ötszáz évben valóban ez határozta meg a civilizációt.

Mi a nyugati kultúra? Marján Attila történész véleményét idézve: e kultúrát közös eszmék, értékek és fejlődési irányok determinálták, nem csupán a benne részes népek, vallások vagy földrajzi területek. Idesorolhatjuk Ausztráliát és bizonyos értelemben még Japánt is. A nyugati kultúra jellemzői: a jog uralma, az egyház és az állam szétválasztása, a zsidó, a katolikus és a protestáns gyökerek, az érdekképviselet, a képviseleti demokrácia, az individualizmus, az iparosodottság, a városias életforma, a magántulajdon szentsége, a modernitás, a társadalmi mobilitás, az önszerveződés, az emancipáció, a jólét, a magas színvonalú oktatás és a törvény előtti egyenlőség.

S bár más kultúrákban is fellelhetjük ezek némelyikét, együttesen, összhangban működve, mint rendszert – nem. Ez teszi a Nyugatot Nyugattá, szemben a többi – iszlám, kínai, indiai, japán – kultúrával. A kultúrák annyira átszőtték egymást, hogy élni képtelen egyik a másik nélkül, mint ahogy egyik sem irthatja ki a másikat anélkül, hogy maga ki ne múlna. A globalizáció feltétele és következménye ez az egyetemes, mély érintkezés. Szükségszerű és elkerülhetetlen.

Nyugat-Európa politikusai persze nem Kínáról meg Indiáról, s a legkevésbé sem Afrikáról beszélnek. Agyukban a muszlimok, az iszlám a fő ellenség, ami azzal magyarázható, hogy e migráció van leginkább szem előtt az 1960-as évek óta, amikor a nyugat-európai gazdasági fellendülés – szennyes – munkát tudott nekik adni, de amikor a napi haszon még elfedte a kulturális különbségeket. Amikor a jólét jókedve nem követelt ellenséget, amit ma megkövetel a gyengülő jóléti állammodell rosszkedve. A muszlimok most kézre esnek.

Néhány hete aztán belobbant „a tuniszi járvány”, s nyomában a csak nagy vonalakban egy kalap alá vehető észak-afrikai lázadássorozat. Talán csak egy közös van bennük, hogy szociális elégedetlenségről van szó, amit mutat: sehol nem bukkant fel éles politikai nézetekkel tömegeket maga mellé állító markáns vezető. A félelem e forrongó muszlim világtól azonban hirtelen felébredt. Ám vak, aki nem látja: a tüntetők Tunéziától Bahreinig farmerban vonulnak utcára, amely tele van nyugati autókkal.

A megmozdulásokat nyugati számítógépeken, a filmváltozatban éppen Oscart nyert Facebookon szervezik – a saját politikai örökségük ellenében. Azon uralkodó rétegek ellenében, amelyek az olajból lettek milliárdosok, és amelyből ezek az országok eltérő színvonalon ugyan, de élnek. Az ijedtség érthető, de nem igazol elkapkodott mozdulatokat. Az olaj nem egyszerűen a nyugati kultúra alapja, hanem ma a civilizáció talapzata és mozgatóereje. Nélküle nemcsak a nyugati kultúra, hanem a civilizáció jelenlegi formája is halott. Nem látni, hogy e halál bármilyen okból bekövetkezhetne. S ha mégis, mivel lehetne életre kelteni, és milyen formában a holtat.

Az iszlámellenesség praktikus oka a megélt és feltételezett terrorizmus, az ezt hirdető államok léte. A formális logika szerint e terror nem semmisítheti meg a nyugati kultúrát, mert abból él, annak vívmányait használja a kommunikációtól a fegyverekig. És ez még akkor is igaz, ha nem valószínű, hogy a történelem hallgat a logikára. Ezek a terrorcselekmények öngyilkos tettek, és a terrorista közlegényeket a legkevésbé sem érdekli, ha saját kultúrájuk is kihal, csak a Nyugaté vesszen. A higgadt gondolkodásért fontos meghallanunk Ben Rhodes, az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács munkatársának hangját: „Ha az emberek azt gondolják, hogy az iszlám ellen háborúzunk, soha nem érünk el sikert Irakban vagy Afganisztánban”. Lefordítva: halott vagy sem a multikulti, teljesen mindegy, ha a „nemzeti identitás” nevében nacionalista háborút indítunk általában az iszlám, általában a muszlimok ellen, akkor Európa szomorú jövő elé néz.

A francia elnök ezért jobban tette volna, ha inkább azt teszi szóvá – és Jean Monnet talán ezen keseregne ma igazán –, hogy az unió gazdasági és politikai integrációja nem mélyül olyan gyorsasággal, hogy az uniós polgár európai identitása nem erősödik olyan mértékben, hogy a közösség az örökre elvesztett civilizációs elsőség után legalább biztos helyet foglaljon el a kultúrák társas világában. Ezt megértetni persze nehezebb, mint nacionalista húrokat pengetni, amely hangokat szívesebben füleli a polgár, aki naponta a hanyatlást éli meg, mert öregnek, csüggedtnek és versenyképtelennek érzi saját kultúráját. Saját gyengeségéért érzett dühét pedig szívesen vezeti le „csadoros idegeneken”, akiket mindenért felelőssé tehet.