Divatos karkötőkkel Mugabe ellen
McDonald Lewanika elmondta: az egyik ilyen technika a színes műanyag karkötő, amelyre politikai jelszavakat nyomtatnak. Ezek divatosak, mindenki többet is hord belőlük, Lewanika karját is négy díszítette. – A karkötő „cool” is, egy röplapot azonnal eldobnának – mondja. Az internet is egyre fontosabb szervező erővé kezd válni. – 2011 elejéig a lakosság csak egy százalékának volt internet-hozzáférése, ám nemrég az egyik mobilszolgáltató kiépítette a 3G-hálózatot, így ma már a mobiltelefonról be lehet lépni a közösségi oldalakra, a Facebookra és a Twitterre. Itt kell megfognunk a fiatalokat – mondja az aktivista.
Lewanika megnyeréséhez nem volt szükség hasonló eszközökre. Egy kisvárosban született, ám fiatalkorát egy hararei szegénynegyedben töltötte.
– Rablásokról, autólopásokról ismert, kemény környék – írja le. Középiskolás volt, amikor először kiállt egy ügy mellett: bentlakásos iskolában tanult, és társaival együtt épp a focivébét nézte, amikor az igazgatóhelyettes fia kikapcsolta a készüléket. – Egy jó barátom, Brian odament, kilökte a fiút a teremből, majd visszakapcsolta a tévét. Másnap kirúgták az iskolából. A családja kitagadta, ő pedig felakasztotta magát. Mi a társaimmal a következő nap tüntetést szerveztünk. Gyalog elmentünk Brian szüleinek a házához és vissza, az igazgató irodája elé – idézi fel az önkény elleni „premierjét”.
Később az egyetemen a diákmozgalom vezetője lett, emiatt másodévben eltanácsolták.
– Az édesanyám nagyon mérges volt, azt kérdezte: miért kell mindig másokért dolgoznod, egyszer gondolhatnál magadra és a családodra is! – idézi fel a 31 éves férfi. Az anyai aggodalom nem volt alaptalan: a család házát később kétszer is megtámadták. Zaklatásokból, verésekből és fenyegetésekből is bőven kijutott Lewanikának, ám a nemzetközi elismerés erőt ad. – Már a diákszervezeti munkánál éreztük, hogy a világ figyel minket, és azt üzeni, helyesen cselekszünk. 2003-ban Norvégiában egy nemzetközi diákbékedíjat kaptunk, az sokat jelentett – mondta.
Az aktivista szerint az év közepére tervezett parlamenti választások közeledtével megszaporodtak a politikailag motivált támadások. Az ellenzéki civilek élete is egyre nehezebb: kilenc szervezetet és vezetőit nyíltan kezdett támadni az ország vezetése. Budapestre is ezért érkezett a brit Minority Rights Group és az Afrikai–Magyar Egyesület meghívására: a magyar diplomatákat mint az EU soros elnökének képviselőit igyekszik meggyőzni arról, hogy vessék latba tekintélyüket azért, hogy a parlamenti választás tiszta és szabad legyen.
Zimbabwét 1980 óta miniszterelnökként, 1987 óta pedig elnökként irányítja Robert Mugabe. A függetlenségi háborúban hősként ünnepelt vezető 2000-ben kezdett földreformba. Ennek során elvette a fehér farmerek birtokait és azokat saját embereinek juttatta, amivel tönkretette az ország korábban virágzó mezőgazdaságát. Afrika egykori éléskamrájában hamarosan kiürültek a boltok, az infláció pedig olyan méreteket öltött, hogy már csak amerikai dollárért lehetett vásárolni. Tömegek szöktek át Dél-Afrikába a határon. Az uralkodó Zanu-PF párt kegyetlenül lecsapott az ellenzékre. A 2008-as elnökválasztás után Mugabe arra kényszerült, hogy egységkormányt alakítson a nyugati megfigyelők által győztesként elismert Morgan Tsangviraijal és pártjával, az MDC-vel.
A helyzet azóta javult, ám továbbra is aggasztó: a reformok megállították a hiperinflációt, elindult a gazdasági növekedés, és van áru a boltok polcain. – Nagy a különbség a gazdasági mutatók és a valóság között. A fejlődés csak azoknak kedvez, akiknek van amerikai dollárjuk – árnyalja a képet Lewanika. Utóbbiak kevesen vannak: a munkanélküliség 94 százalékos, a lakosság 80 százaléka a szegénységi küszöb alatt él. Lewanika szerint ez épp a politikai aktivitás ellen munkálkodik. – Az emberek legfőbb gondja, hogy étel kerüljön a családi asztalra. A gyomor politikája minden másnál fontosabb ilyenkor – magyarázza. A zimbabweiek azért követik az észak-afrikai eseményeket: a legkisebb kunyhón is van parabolaantenna, amivel az al-Dzsazíra pánarab hírtelevíziót is fogják. Arra a kérdésre, hogy vajon a zimbabweiek készek lennének-e az életüket adni a diktátor megdöntéséért, azt válaszolja: ha a forradalom előtt egy hónappal megkérdeztük volna a tunéziaiakat vagy egyiptomiakat, hajlandók-e feláldozni magukat, valószínűleg nemmel válaszoltak volna. – Az emberek akkor lázadnak fel, bárhol is éljenek, ha elfogynak a lehetőségeik. A kormány most reformcsomagot jelentett be. Ha ez is elbukik, az emberek a saját kezükbe veszik az irányítást, és az forradalomhoz vezet. Ami nem feltétlenül jó, mert mindig áldozatokat követel – véli Lewanika. Az északafrikai eseményeket nem csak a lakosság nézi feszült figyelemmel. Mugabe rezsimje is megijedt tőle: pár hete negyvenhat embert azért tartóztattak le Zimbabwéban, mert az egyiptomi forradalomról beszélgettek.
