Az 1993. októberi eseményeket a modern történetírás „Borisz Jelcin Brumaire 18-ájának” keresztelte el – utalva a francia forradalom lezárását jelentő államcsínyre, amellyel Bonaparte Napóleon hatalomra jutott. Ám nincs olyan orosz politikai erő, amely változtatni akarna az államfőnek rendkívüli hatalmat biztosító alaptörvényen.

A Szovjetunió megszűnése idején még Jelcinnel szövetséges Népi Küldöttek Kongreszszusa és az ebből választott kétkamarás parlament 1993-ra már az elnökkel folyamatos konfrontációban állt. Az ellentét oka a Jelcin által támogatott, Jegor Gajdar kormányfő neve fémjelezte gazdasági sokkterápia és az államfőt erősítő alkotmány terve körüli vita volt. Jelcin 1993 szeptemberében elnöki rendelettel feloszlatta a parlamentet és a Népi Küldöttek Kongreszszusát, rendkívüli választásokat írva ki a megalakítandó alsóházra, a dumára és a felsőházra.

Az alkotmánybíróság a rendeletet a még érvényben lévő 1978-as alkotmánnyal ellentétesnek mondta ki, amire hivatkozva a Ruszlan Hazbulatov elnökletével működő parlament megfosztotta posztjától az államfőt – az alelnök, Alekszandr Ruckoj kezébe adva a hatalmat. A parlament támogatói elfoglalták Moszkva polgármesteri hivatalát, és kísérletet tettek a televízió bevételére. Az összecsapások után Jelcin utasítást adott a parlament katonai bevételére. Haszbulatovék megadták magukat, majd az elnök a létrejövő duma megválasztásával egy időben megrendezett népszavazáson elfogadtatta az új alkotmányt – amit az államfői túlhatalmat jelenleg kritizáló demokratikus ellenzék befolyásos alakjai is támogattak.

Az új alkotmány révén az elnök szinte elmozdíthatatlanná vált. Az ezt öröklő Vlagyimir Putyin nem módosított az alaptörvényen, amely szerint az elnök egymás után csak két elnöki ciklust tölthet ki – de egy „szünet” után újra visszatérhet. Ráadásul (a jövőre esedékes választások után) immár akár tizenkét évre, miután Dmitrij Medvegyev elnök 2008-ban a parlament mandátumát négyről ötre, az államfőét pedig hat évre emelte.