Vegyépszer-kaland: menekülés Líbiából
Kincset talált Afrikában a Nemzetközi Vegyépszer Zrt. Az egyre soványabb magyarországi megrendelések miatt nehéz helyzetbe került infrastruktúraépítő tavaly 300 millió euró (akkori árfolyamon 80 milliárd forint) értékű produkcióra szerződött Líbiában. Feladata a Tripolitól harminc kilométerre fekvő Az-Zawiyah város alap-infrastruktúrájának, útjainak, vízés csatornahálózatának kiépítése volt. A határidőt szűk negyven hónapban szabták meg, a munkálatok azonban valamiért mégsem kezdődtek el. A késés okait mindenki találgatta. Lapunk most utánanézett: mit csináltak a vegyépszeresek a sivatagban?
A kulcsember Líbiában M. A Vegyepszer International Libya Branch (VILBO) vezérigazgatója egy év alatt hitelessé tette cége magyar anyavállalatát országában. A Budapesti Műszaki Egyetem diplomájával a zsebében dolgozó szakember olyan külsőségeket teremtett, amelyek láttán a szkeptikusok is biztosra vehették: a Vegyépszer komoly cég, megbízhatóságában nincs miért kételkedni.
A VILBO-nak Az-Zawiyahban otthont adó épület két emeletét elfoglaló irodák a világon bárhol megállnák a helyüket. A hatást fokozta, hogy az íróasztaloknál a hét hat napján lázas munka folyt; a Líbiában megszokott rendnek megfelelően a VILBO nemzetközi csapata csak pénteken tartott szünetet.
Az idén januárban külföldről toborzott munkatársak érkezésük napján jó benyomásokat szerezhettek. Szálláshelyeik felülmúlták a várakozásokat, az egyszemélyes lakószobák felszereltsége az európai nagyberuházásoknál sem vallott volna szégyent – kényelmes ágy, televízió, hűtőszekrény, légkondicionáló várta a munkaidő után sofőrrel hazaérkező dolgozókat.
A kelet-európai beruházásokon edződött külföldi dolgozók fejében legfeljebb az kelthetett némi gyanakvást, hogy Líbiába érkezésükkor valójában nem voltak a Vegyépszer alkalmazottai. A turistavízummal útnak induló geodétáknak, mérnököknek azt ígérték: munkaszerződést majd a VILBO-val köthetnek. Ez néhány napig-hétig elegendő volt mindenkinek – később derült ki, hogy hiba volt komolyan venni az ígéreteket.
A munkavállalók szerződését éppúgy nem írták alá, mint a helyi alvállalkozókét sem. Márpedig lejárt turistavízummal utcára lépni Líbiában még békeidőben sem volt életbiztosítás. Hinni legfeljebb abban lehetett, hogy a munkatársait személyesen ismerő vezérigazgató beveti kapcsolatait, ha valaki bajba kerül. De hamar kiderült az is, hogy a VILBO egy évvel a szerződéskötés után sem tudott belekezdeni érdemi munkájába. A hordozható számítógépeikkel az utcákat járó geodéták váratlan akadályba ütköztek: az Az-Zawiyah fejlesztési terveit tartalmazó térképek a hetvenes években készültek, így elavultak.
Ennél is több fejfájást okozott, hogy a mérések hamar kimutatták: az évtizedes rajzok alapján készült számítógépes tereprajz, a MasterPlan nem illeszkedik a meglévő utakhoz, épületekhez. A digitalizált tervek méterekkel csúsztak el a valóságtól.
A birtokjogi kérdéseket Magyarországnál feltehetőleg egyszerűbben megoldó Líbiában ez nem okozott nagyobb adminisztratív problémát. Egyszerűen felfestették az épületekre, hogy mely részüket fogják lebontani, ha megkezdődik a város infrastruktúrájának építése. A százszámra kihelyezett jeleket aztán a helyi lakosok rendszerint szorgosan eltakarították, így minden kezdődhetett elölről. A VILBO-nál a várost négy területre osztották, és elhatározták: az érdemi munkát csak a MasterPlan rendbetétele után indítják meg. Alvállalkozóikat pedig utasították, hogy kezdjék meg az építési terület talajfeltárását.
EközbenM.-nek sem lehetett egyszerű az élete. A VILBO alvállalkozói és munkatársai néhány hét elteltével már nemcsak munkaszerződéseik miatt állították meg lépten-nyomon, hanem egyre vérmesebben érdeklődtek a nekik beígért bérek kifizetése felől.
Ám a szerződés nélkül dolgozó – tehát fizetést jogalap nélkül kérő – dolgozóknak február közepén már kevésbé a pénz, sokkal inkább a személyes biztonságuk miatt fájt a fejük. Február harmadik hetében megérkezett a Vegyépszer talajfúrója Tripoliba. Hamar kiderült, hogy az eszközt szállító gyorspostával a VILBO nem tudja megcsinálni, amit alvállalkozóival. A szolgáltató ugyanis jelezte: a fúrót csak akkor adják ki, ha a szállítás díját megkapták. Erre viszont már nem kerülhetett sor, mert Líbia megbénult.
A VILBO-nál az elmúlt két hétben már nem dolgoztak, a társaság saját gépkocsivezetőivel sem merte utcára engedni embereit. Mindenki a szálláshelyén számolta az órákat. Ellátásukról személyesen a vezérigazgató gondoskodott – autójával vitt báránysültet és italt embereinek. Vasárnapra ismét kinyitották az irodákat, a munkanap azonban hamarabb véget ért: aznap délután elszabadult a pokol.
Megkezdődött a vegyépszeresek menekülése. A Tripoli légikikötőjébe kijutók ügyességén múlott, hogy elhagyhatják-e az országot. Cégük felszerelései, számítógépei, telefonjai – az egy héttel korábban hazatért magyar földmérők eszközeivel együtt – az irodákban maradtak. Arra pedig nincs garancia, hogy ott lesznek akkor is, amikor a VILBO újra kinyit, és a Vegyépszer visszatérhet Líbiába. Feltéve, hogy visszatér egyáltalán.
