A válságban újra felduzzadt államadósság miatt a befektetők is felfigyeltek az elhúzódó belga kormányválságra, amely lassan 260 napja tart, és bő hete állította fel a világcsúcsot. A piacok fenyegetése azonban összezárta a pénztárcájuk tartalmát féltve őrző belgákat, és az ügyvezető kormány – amelynek alkotmányosan érdemi teendője nincs – az uralkodó kérése nyomán szépen kiigazította a költségvetést, és megőrizte a szociális békét. Nagy eredmények ezek egy olyan országban, ahol állítólag semmiben sem tudnak megegyezni.

– Csak semmi izgalom, nem véletlenül vagyunk RenéMagritte országa – magyarázta a napokban egy bizalmas eszmecserén a belga kormány működését jól ismerő brüsszeli politikus. Szerinte nem is kellene meglepődni azon, hogy Belgiumban az ügyvezető kormány többre képes, mint a választók felhatalmazása alapján összeálló kabinet.

Ám a választások után kialakult patthelyzet és a mögötte meghúzódó folyamat, amely Belgium felosztása felé halad, sokakat zavarba ejt. Nemrég Brüsszelben több mint harmincezren tüntettek, s a diákok Flandriában és Vallóniában is mozgolódnak. Furfangos ötletekkel állnak elő, hátha cselekvésre késztetik a pártokat. Sült krumplit osztogattak például azoknak, akik vállalják, hogy levélben „zaklatják” képviselőjüket: történjen már valami.

A király a vallon Didier Reynders pénzügyminisztert bízta meg nemrég a puhatolózással, bevonva az eddigi hétpárti alkudozásba a liberálisokat. Ez már az ötödik kísérlet. A minduntalan félresikló egyeztetések különös híreket engednek szabadon. A minap elterjedt, hogy a tavalyi választásokból nagy vesztesként kikerült flamand kereszténydemokraták belemennének a győztes fl amand nacionalisták elszigetelésébe, ha megkapnák a kormányfői posztot – amelyre a legesélyesebb a jelenlegi ügyvezető miniszterelnök, Yves Leterme lenne. Ennek persze a valószínűsége a nullával egyenlő, de a találgatásokkal is elmegy néhány nap.

Vagy: híre kelt, hogy Bart De Wever flamand populista vezér belemenne Brüsszel régiós státusának fenntartásába (azaz a flamandok lemondanának a flamand Brüsszelről), ha a foglalkoztatáspolitika is lekerül a régiók szintjére. Ettől, pontosabban a társadalombiztosítási rendszer beláthatatlan hatású szétválasztásától sokan tartanak Belgiumban, még ha a konföderációs felállásnak is bőségesen akadnak hívei. De közben szinte teljes az egység, hogy nem kellene általános választást tartani újra, mert ez sem oldana meg semmit.

Kormányt alakítani akkor lehetne, ha a politikai erők egyezségre jutnának az államreform kérdésében. Ez a vita tart valójában, nem pedig a kormányalakítás folyamata. A huzavona unalmába néha színt visz Bart De Wever, aki a héten leteremtette mindazon flamand művészeket, akik nem eléggé flamandok: a művészvilág ugyanis egységes Belgiumot akar.