A három pillér, amelyen a Nyugat közel-keleti befolyása alapul – erős katonai jelenlét, kereskedelmi kapcsolatok és dollársegélytől függő országok sora – omladozik. A következő hetekben, hónapokban kialakuló új Közel-Keleten a Nyugatnak már nehezebb lesz befolyást szereznie.

Az első pillér – a katonai jelenlét – az első világháború utáni időszakra nyúlik viszsza, amikor franciák és angolok szállták meg az Ottomán Birodalom egyes részeit, s ez tovább erősödött, amikor a hidegháború idején az Egyesült Államok is és a Szovjetunió is igyekezett erős katonai kapcsolatokat kiépíteni a térségben. A Nyugat 1955-ben már ahhoz is elég erősnek érezte magát, hogy jelentős szerepet, egyfajta nyugat-ázsiai NATO szerepét szánja a Bagdadi Paktumban összefogott országoknak, Törökországnak, Iraknak, Iránnak és Pakisztánnak.

Az 1973-as jom kippuri háború szemléletesen demonstrálta a nyugati, illetve a szovjet katonai befolyás erejét. Az egyiptomi hadsereg csehszlovák gyártmányú 130 mm-es rakétákkal tüzelt, a szíriai légierő pedig MiG típusú gépekkel szállt szembe az izraeli Skyhawkokkal a Golanfennsík felett. Az amerikai és a szovjet befolyás nem korlátozódott a csatamezőkre, mindkét ország szükségét érezte, hogy a katonai hierarchia csúcsán is jelen legyen. Legutóbb a Perzsa-öbölben telepített hadászati eszközök védték a hidegháborús szövetségesek olajszállítmányait, és riasztották el mind a baathista Irakot, mind Ruhollah Khomeini ajatollah Iránját attól, hogy megkaparintsa az értékes olajkutakat vagy elzárja az export útvonalait.

De ez a katonai pillér fokozatosan erodálódott. Korai jele volt ennek az 1980-as Saskarom hadművelet fedőnevű iráni túszmentő akció kudarca. Újabb repedést jelentett az 1983-as Hezbollah-támadás az amerikai haditengerészet bejrúti laktanyája ellen, melynek következtében az amerikaiak rögvest ki is vonultak. A 2003-as iraki invázió óta az amerikai haderőt kivonták Szaúd-Arábiából, s Washington rájött, hogy a hagyományos katonai potenciálja nem feltétlenül kelt elrettentő hatást a harcmezőn.

A második pillér – a kereskedelmi kapcsolatoké – ugyancsak meggyengült. Amerika hagyományosan az Öböl menti országok legfontosabb kereskedelmi partnere volt, ám ez mára megváltozott. 2009-ben Szaúd-Arábia nyersolajának 57 százalékát már a Távol-Keletre szállította, s csak 14 százalékát az Egyesült Államokba. Ennek az alapvető változásnak megfelelően Abdullah szaúdi király 2005 óta a „tekints Keletre” politikát követi, ami több mint 60 milliárd dollár értékű kereskedelmi forgalmat eredményezett.

A Keletre fordulás nyomán az Egyesült Államokat Kína is megelőzte a kereskedelmi partnerek sorában Katar esetében éppúgy, mint az Egyesült Arab Emírségekében. Katar kereskedelmi forgalmának csaknem negyedét Kínával bonyolítja le, míg az Egyesült Államok részesedése alig haladja meg az öt százalékot. Hasonlóképpen az Emírségek külkereskedelme is 37 százalékban Kínával, Indiával és Dél-Koreával zajlik. Sok közel-keleti állam számára az, amit Kína akar, már ugyanolyan fontos, mint az amerikai érdekek.

Végül, az amerikaiaknak többé már nincsenek viszonylag stabil csatlósai a térségben. Washington azt hitte, hogy az Egyiptomnak, Izraelnek és Jordániának nyújtott óriási összegű segélyek garantálják a stabilitást és az amerikai érdekeknek megfelelő együttműködést egyaránt. Ez három évtizeden át így is volt, ám a szálak most lazulnak.

A nyugati befolyás gyengülésének folyamata az utóbbi évtizedben gyorsulni látszik. A szaúdiak 2003-ban világossá tették, hogy többé nem tudják befogadni az amerikai katonai eszközöket. Az izraeli Benjamin Netanjahu mind az első, mind a második miniszterelnöki mandátuma idején elutasította, hogy az amerikaiak utasításait kövesse az izraeli–palesztin békefolyamatban. Katart is – a területén lévő hatalmas amerikai katonai támaszpont ellenére – szoros kapcsolatok fűzik Szíriához és Iránhoz.

És mindehhez most még hozzájön az egyiptomi felkelés. Hoszni Mubarak volt a Nyugat legerősebb láncszeme a térségben. Nem alkudott meg az Egyesült Államok potenciális ellenségeivel, számíthattak rá, hogy ő biztosan részt vesz az izraeliekkel folytatott béketárgyalásokon, és súlyt adott az amerikai álláspontnak Irán ügyében is. Most bizonytalanná váltak az amerikai–egyiptomi kapcsolatok, s ezzel Washington egész közel-keleti politikája is.

Mivel a Nyugat közel-keleti politikájának mindhárom pillére roskadozik, s a térség gazdaságának vitorláját a csendesóceáni kereskedelem szele duzzasztja, a most formálódó új Közel-Kelet már nem egyetlen hatalom mellett teszi majd le voksát. A térség geopolitikai arculatát az észak-afrikai forradalmak, a török öntudat, az iráni meg nem alkuvás és az iraki összeomlás alakítják ki. A Nyugat számára ezen a terepen nem lesz könnyű navigálni.

Daniel Korski az Európa Tanács külpolitikai főmunkatársa

Ben Judah az Európa Tanács külpolitikai munkatársa

© Project Syndicate