Az „arab világ 1989-éről” ír a pénteki The Wall Street Journalben a volt konzervatív spanyol kormányfő, José María Aznar. Amerika egyik legismertebb publicistája, Charles Krauthammer pedig a „Szabadság doktrínát” ajánlja újra a külpolitikai döntéshozók fi gyelmébe a The Washington Post hasábjain. A tunéziai, egyiptomi fejleményeket aligha láthatta bárki is előre, mindenesetre – enyhe, gyors lefolyású mellékhatásként –mindezek aktualizálják Donald Rumsfeld a héten az itteni könyvesboltokba került memoárját, az Ismert és ismeretlent (Known and Unknown). George W. Bush első védelmi miniszterének visszaemlékezéseit a közel-keleti „diktatúra vagy demokrácia?” újra napirendre került kérdése megmenteni látszik attól, hogy kisebb, legfeljebb a történelem iránt érdeklődők számára hasznos lábjegyzet maradjon.

Ha (ahogyan pénteken látszott) a Mubarak-rezsimet végképp maga alá gyűri a kairói utca, felmerül a kérdés: mi lesz például a sorsa olyan alapintézményeknek, mint a hadsereg? Nos, ha „visszatekerjük” az órát csaknem kilenc évvel: Rumsfeld most némi önkritikát gyakorol, amiért nem akadályozta meg, hogy L. Paul Bremer, Bush bagdadi „helytartója” szélnek ereszsze a teljes iraki erőket; ezt sokan a 2003-ban indított háború egyik legköltségesebbnek bizonyult hibájának tartják. –Értesültem Bremer döntéséről, és talán le tudtam volna állítani – írja az idén 79 éves Rumsfeld, a modern amerikai politikatörténet egyik leggyakorlottabb politikusa.Még Gerald Ford elnöksége alatt, igen fi atalon lett először a Pentagon ura, és bőven a nyugdíjkorhatár felett fordított másodszor is hátat a híres ötszögletű épületnek.

Aki azonban hosszas, noha megkésett önostorozást vár „Rummy” több mint 800 oldalas és meggyőzően sok primer forrást (köztük 20 ezer saját feljegyzését) felhasználó könyvétől, amelynek megírására George Schultz, a néhai Ronald Reagan külügyminisztere beszélte rá („Neked is meg kell írnod egyszer a saját verziódat!”), annak csalódnia kell. A Bushadminiszráció külpolitikájára szerinte alapvetően a belső intézményi zavarok, különösen Condoleezza Rice (ekkoriban még: elnöki nemzetbiztonsági tanácsadó) ténykedése nyomta rá a bélyegét. Egyes „rossz megfogalmazások” dacára sem ő, sem más nem hazudott a Szaddám Huszeinnek tulajdonított tömegpusztító fegyverek ügyében. Elszigetelt esetek, túlkapások voltak szerinte a bagdadi Abu Graib börtönben történtek – amelyek miatt felajánlotta pedig a lemondását –, „a háború és az elnök elfogult kritikusai káros módon vonták el a figyelmet a »kínzás« dobpergésszerű emlegetésével”.

Rumsfeld – még a Pentagon irányítójaként 2003. áprilisi iraki útja során – dedikál egy bagdadi útjelző táblát