Szerencsémre egy ilyen kérdést a történelem kapcsán a nagy francia történész, Marc Bloch már megválaszolt, ezért az ő modorában én is találhatnék egy sor érvet a russzisztika mellett, és a végén oda lyukadnék ki, mint ő 1944-ben, a német megszállás alatt, egyszersmind röviddel mártírhalála előtt: ha másra nem lenne is alkalmas, akkor legalább szórakoztat. Persze ezt sem lehet biztosan garantálni, ugyanakkor más szempontok is felmerülhetnek.

Ha valaki például közösségi típusú élményekre vágyik, nyugodtan menjen russzistának. (Persze ha az égetett halhólyagot esetleg nem szeretné, akkor mégse menjen. Mindjárt elmesélem, miért.) Egyik első maradandó élményem csereegyetemista koromban az volt, hogy elvittek Leningrádban egy köz(gőz)fürdőbe, egy bányjába, ahogy az orosz mondja. Ez annál kevésbé esett nehezemre, mivel meleg víz hetente csak egyszer volt a kollégiumban, az is egy másik emeleten. Meg egyébként is értésemre adták, hogy ez egy közösségi fürdőzés lesz, egyfajta „összetartó” edzés.

A megbeszélt időben aztán orosz barátaim egy tízliteres edénnyel – sör volt benne – és számos újságpapírral – szárított hal volt bennük – felszerelkezve megjelentek a kopott épület előtt. Bent a szokásos jelenet fogadott: sok pucér öregúr, hiányzó zuhanyrózsák, pocsolyák a kövezeten. Még bentebb az orosz szauna, egy fából ácsolt emelvénnyel a közepén, amelyre felkapaszkodva a bódult relaxálót rögvest nyírfavesszőcskékkel kezdték teljes erővel ütlegelni. Mit mondjak, kimenekültünk. Az öltözőben addigra már meg volt terítve a multifunkcionális Pravdával, a szárított hal akkurátusan kikészítve, és egy öngyújtó is előkerült, amellyel a halakból kizsigerelt hólyagokat kezdték meggyújtani. Megvárták, míg leégtek, majd a hamumaradványokat előzékenyen felkínálták külföldi vendégeiknek. (Ez nagy tisztességnek számított. Hasonlatosan ahhoz, amikor a kannibálok a cupákot kommendálják.) A másik magyar ez ellen nyíltan fellázadt. Belőle anglista lett. Én szembecsukva, hősiesen lenyeltem. A russzistaság első próbáján, mondhatni, beavatási szertartásán ily módon átmentem.

A vodkával viszont meggyűlt a bajom. Éreztem én, hogy tisztességes oroszszakértő nem lehet valaki, aki nem bírja az oroszok nemzeti italát, ezért eleinte buzgón próbálkoztam. A számomra még elfogadható kompromisszum így a Sztarka fantázianevű vodka lett, mert az hasonlított a legjobban a konyakra, és a neve is valamiféle patinát sugallt. Néhány év múlva azonban feladtam: beláttam, hogy sose fogom bírni a versenyt vendéglátóimmal, ezért gyakorlatilag teljesen absztinens lettem. Ez viszont jogos értetlenséget váltott ki, amit valahogy orvosolni kellett. Egy tapasztalt orosz barátom tanácsára ettől kezdve azt terjesztettem magamról, hogy gyomorfekélyem van, azért nem iszom. Az ötlet zseniálisnak bizonyult. Mindenki kis sajnálattal vegyes őszinte elismeréssel tekintett rám: ilyen fiatal ember, és már annyit ivott, hogy kilyukadt a gyomra!

Mindentösszevetve azonbanegy russzistánál inkább előny, mint hátrány, ha bírja a vodkát. És mindebből úgy tetszhet, hogy a russzistaság csupa kaland, utazás. Pláne ha azt vesszük, hogy russzisták mindenütt vannak a világon. Én például az orosz történelemnek köszönhetően megfordultam Hawaiion is, mert hát egy russzistának sokat kell utaznia, de nincs előre és mindig garantálva a jó irány. „Irányban” kell lenni, az biztos. Még az a szerencse, hogy az „irány” itt nem a gyakran változó belpolitikát jelenti, hanem a szerencsére csak ritkábban módosuló külpolitikát. És nekünk igen állhatatosaknak kell lennünk: ebben nem ismerünk tréfát, mi mindig napkeletnek tartunk.

Nem minden orosz út egy leányálom. Nem csak a halhólyag miatt. Hányszor utaztam napokat négyfős kupéban, vodkagőzben és színes tévék közé szorítva, mert a szovjet tisztek hozták hozzánk a csencsárut. Vagy hányszor estem át már egyetemi oktató koromban a kötelező kollégiumi higiéniai vizsgálaton (miközben alig győztem féregteleníteni az ágyamat, szobámat), személyi motozáson a határon. De nem volt leányálom a heti egy halnap a sztolovajában (durva fordításban: a menzán) sem, vagy a roham a virsliért (amikor kapni lehetett), az egydolláros felmutatása a portásnak, hogy egyáltalán beengedjenek egy jobb étterembe. Általában is sok megaláztatásban volt részem – de nem több, inkább kevesebb, mint bármely szovjet állampolgárnak.

Mindezekért bőségesen kárpótoltak az élmények. Az egyik legemlékezetesebb egy leningrádi iskolában tett látogatásunk még 1976-ban. Oroszirodalom-óra lehetett, szép, világos, virágos terem, helyes gyerekek (olyan 10–11 éves formák). A lányok kis barna köténykében, fehér blúzban, fiúk-lányok piros nyakkendőben. A táblán egy idézet:

„Volnék akár
hajlottkorú néger,
megtanulnék én oroszul,
és azért
nem unnék rá
sose fáradnék el,
mert Lenin
ezen a nyelven beszélt.”

Tanító néni felteszi az első kérdést: „No, ki mondta ezt a szép gondolatot, gyerekek?” Néma csönd. Tanító néni bűbájos, türelmes mosollyal ismét megkérdezi. „No, kitől származik ez a szép gondolat, gyerekek?” Nincs válasz. Harmadszorra határozottabban, de továbbra is biztatóan: „De hát tudjátok ezt, gyerekek!” A gyerekek nem tudták. Negyedszerre már kissé ingerülten, talán csipetnyit vészjóslóan is: „Hiszen vettük már ezt az anyagot!” Halotti csönd az osztályban. Ebben a dramaturgiai pillanatban Mása, a szép, szőke, copfos kislány az első padban – egy életem, egy halálom típusú elszántsággal – felpattan. Tanító néni arca felderül: „Hát akkor ki is mondta ezt a szép gondolatot, Másenyka?” Lenin! – vágta ki Mása a tutit.

Mi, magyarok akkor, ott vakok közt a félszeműek voltunk. És ez nem kis elégedettséggel töltött el bennünket, mert számos előnyhöz jutottunk. Az akkori idők legendás Amo szappana vagy Bac dezodora sok zord cerberus vagy zsörtölődő szobaasszony szívét lágyította meg, Trapper farmerünk pedig a legbecsesebb csereértéknek számított. Valamivel később a Rubikkocka birtoklása egészen a legfelső kasztba emelt bennünket. Egykori mentorom, Perényi professzor 1946-ban még a nejlonharisnyával ért el bizonyos sikereket, apám 1963-ban orkánkabátjával, a mi fő adunk a Levi Strauss volt. És az LGT Vagy Jancsó Miklós. Az igazság kedvéért ezen a ponton szögezzük le, hogy a magyarok jó reputációja legfőképpen annak volt köszönhető, hogy országunk az oroszok szemében kitűnt a többi szürke „népi demokratikus” ország közül. Mégpedig saját teljesítménye okán, és jó volt állampolgárként élvezni ennek gyümölcseit. Régen volt.

Persze az utazó russzista olykor-olykor otthon marad, és fogadja orosz vendégeit. Ennek kapcsán szeretnék rögtön eloszlatni egy közkeletű félreértést: az oroszok nem okvetlenül kellemetlen vendégek. De legalábbis nem kellemetlenebbek a finneknél. Leningrádban ugyanis annak idején hétvégi alvóbuszok járták a várost – nappal. Mindegyikben feküdt egy-két kókadt skandináv turista, a többiek a szállodai szobában fetrengtek alkoholos mámorban. Az olcsó vodka miatt tudniillik képesek voltak befizetni akár egy szombat-vasárnapi leningrádi városnézést is. Az Ermitázsból aztán persze nem láttak semmit, mégis igen elégedettek voltak. A buszok pedig rendületlenül rótták üresen a műemlékekhez vezető utakat.

Ezzel szemben az oroszok mindig tartják magukat. Akármilyen viharos is volt előtte az éjszaka, reggel időben megjelennek, és fegyelmezetten bármilyen templomba vagy múzeumba bemennek. Igaz, ha választhatnak, ilyenkor inkább a fürdőkre szavaznak, amelyek igen nagy becsben vannak náluk. A 100 fokot általában keveslik a szaunában, és buzgón locsolják az izzó követ. Egyetlen bánatuk, hogy a magyar gőzkamrában nincs kit (ésmivel) végigverni. Az, hogy fapofával járják végig a nevezetességeket, és az egyetlen kérdés, amit feltesznek, hogy hány kilót nyom a Bazilika tetején lévő kereszt, merő látszat. Évekkel később, ha találkozol velük, elhomályosuló szemmel idézik fel neked magyarországi tartózkodásuk minden apró részletét, és az albumukba beragasztva megtalálod még a millenniumiföldalattijegyet is.

Manapság azonban már ez sem igaz. Az átlag orosz turista nem minket választ: inkább megy „törökbe”, „görögbe”, a jobbak „olaszba”, „spanyolba”, hogy az igazán gazdagok egyéb egzotikus helyeiről ne is beszéljünk. Ezért aztán nehéz a dolguk az utazási irodáknak. Nemrég volt alkalmam egy orosz hirdetést megnézni Budapestről. Abban azzal csináltak kedvet az utazáshoz, hogy ha nyugalmat kíván valaki, és nem műemlékekre és múzeumlátogatásra akarja pocsékolni az időt, ellenben olcsón és jót akar enni, akkor irány Magyarország! S minthogy egy profitorientált cég reklámjáról volt szó, nincs okunk azt feltételezni, hogy a nem a legjobb meggyőződésük alapján csináltak kedvet országunkhoz.

A russzista tehát nem egyszerűen idegenvezető vagy programszervező, de hazája utazó nagykövete is. Neki kell magyarázatot adnia arra, hogy kik azok a fekete egyenruhás fi atalok, szvasztikus jelképekkel a karjukon, akik békésen masíroznak a rakparton, miközben a Lánchídon dúl a népünnepély. Vagy válaszolni a kérdésre, hogy tényleg elfoglalták-e a forradalmárok a tévé épületét. És a kardlapos lovasrendőrroham vagy az elkötött tank ugye csak valami hagyományőrző egyesület nyilvános rendezvénye volt 2006 forró őszén?

A szakfordítás külön szakma, amely még sosem kapta meg a neki kijáró megbecsülést. Kevés is a jó szakember. Azért ki lehet fogni a rosszat közülük. Még pályám hajnalán éppen az első idegen nyelvű cikkemet akarták publikálni, amelynek fordítására az itt tanuló Ivan barátomat kértem meg, hszen mégiscsak anyanyelvű – gondoltam. Akkor fogtam gyanút, hogy talán mégsem olyan nagy előny ez, amikor kissé bonyolultnak találván szófűzésemet, „a probléma előtérbe került” fordulat helyett „a probléma előrement”-et fordított. – Na de, Ivan – horkantam fel –, ne mondd már, hogy az oroszban nincs olyan kifejezés, hogy „előtérbe került”! – Jól van – vágta vissza sértődötten –, ha akarod, akár zsidóul is lefordíthatom.

A nyelvet tudó russzista olykor igen felelősségteljes élethelyzetekbe tud kerülni. Nem egyszerűen országa megítélése, de honfi társa élete (de legalábbis egzisztenciája múlhat rajta). Leningrádban ülök békésen a kollégiumi szobában. Kopogtatnak, bemutatkoznak, kérnek, hogy kövessem őket a rendőrőrsre. A kapun nem működik a szupertitkos kód, ezért a nyomozó szimplán berúgja az ajtót. A Dzerzsinszkijkép alatt sápadt szürke ruhás férfi. Kiderül, hogy magyar rendőrtiszt, akitől a Nyevszkij proszpekten fényes nappal elrabolták a farmernadrágját, amelyet éppen a szabóhoz vitt felhajtatni. Szembesítéskor a tettes – akit egyébként a mi magyarunk fogott el többnapi kutatás után – más verzióval áll elő. Szerinte a sértett csencselt a Levisszel, s ő, igaz, átverte a pénzzel, de a legkevésbé sem rabolta ki a nyílt utcán (aminek büntetési tétele, ugye, több év munkatábor). Egy állítás, egy tagadás. Mit tehet ilyen esetben egy önkéntes tolmács? Kicsit szégyelli magát – honfitársa nevében is.

Lopni egyébként lopnak Moszkvában is, akárcsak a világ valamennyi megapoliszában. Sok éve két barátom figyelte árgus szemekkel a nagy tumultusban a vodkaárus kezét, mégis kilopták belőle az üveget, mielőtt ők érte nyúltak volna. Ahogy pedig a legutóbb a zsúfolt metróban kiemelték táskámból a pénztárcámat, azért a tolvajok ifjú mestere címet nyugodtan kioszthatnák az elkövetőnek. Mindez a magyar–orosz történész vegyes bizottsági ülésre menet történt – nem győzött elnézést kérni miatta Jurij Pivovarov akadémikus, orosz vendéglátónk. És egyáltalán nem vigasztalta, hogy amikor legutóbb ellopták az összes iratomat, szintén ott volt velem – akkor éppen az ELTE menzáján.

Hogy mi következik mindebből? A legkevésbé sem az, hogy a russzista valamiféle veszélyeztetett emberfajta lenne. Inkább az, hogy nem unalmas az élete. Bár előre a „kalandok” számát és mibenlétét nem lehet megjósolni. Például sosem gondoltam volna gyakorló orosz szakos koromban, hogy egyszer – Párizsban – személyesen is találkozhatom kedvenc bárdommal, Bulat Okudzsavával, vagy vendégül láthatom a Russzisztikai Központban Ljudmila Ulickaját. Ilyesmit senki nem garantálhat a jövendő russzistának. A könyveik azonban hozzáférhetőek mindenki számára. Olvasni kell őket. Különben is az az igazi intellektuális találkozás.

Részletek a szerző hamarosan megjelenő Kis magyar russzisztika című könyvéből.

Tradicionális „bányja” Moszkvában