„Vannak, akik csak akkor tartják fontosnak a demokráciát, amikor nincsenek hatalmon, amint kormányra kerülnek, kegyetlenül elnyomják mások jogait. Mindegy, hol kerül hivatalba, a népnek a nép által választott kormányában szolgálni egységes követelményeket támaszt a hatalom birtokosaival szemben: a hatalmat az egyetértésen keresztül és nem kényszerítéssel kell fenntartani; tiszteletben kell tartani a kisebbségek jogait; a tolerancia és a kompromisszum szellemében kell eljárni; a nép érdekeit és a politikai folyamatok törvényességét a pártérdek elé kell helyezni. Ezen összetevők nélkül a választások önmagukban még nem jelentenek valódi demokráciát."

Ezt akkor mondta egy külföldi politikus, akinek O-val kezdődik a vezetékneve, amikor utoljára Kairóban járt. Ha Hoszni Mubarak odafigyelt volna, most nem az lenne a legfőbb gondja, melyik országban élhetné le viszonylag nyugodtan az utolsó éveit, hanem maradhatott volna Egyiptomban. Akár még köztiszteletben is állhatott volna. De nem, ő fenn akarta tartani a választásokkal demokráciának álcázott egyeduralmat, mi több, megpróbálta a fiának átjátszani a vezetést. Nyilván arra épített, hogy az amerikaiak túl sokat fektettek a status quóba és nemcsak elnézik a turpisságot, de segíteni is fognak. Már csak Izrael érdekében is.

Tévedett. A Szovjetunió és szövetségi rendszere felbomlásával megszűnt az a külső kényszer, amelyre hivatkozva Washington és Európa szemet hunyt a politikai ellenfelek erőszakos kiiktatása fölött. Pár év haladékot jelentett még a radikális iszlám előretörésével való riogatás. Ebből a szempontból kifejezetten jól jött a 2001. szeptember 11-i terrortámadás, mert Amerika emiatt csaknem egy évtizeden át vaknak és siketnek tettette magát minden más érvre. De mára ez a korszak is véget ért, amire a bevezetőben idézett, több mint másfél évvel ezelőtt, 2009 nyarán elmondott Obamabeszéd is utalt. Eleve korszakosnak szánták, és visszatekintve az is volt, még ha akkor nem is figyeltünk oda.

Érdemes Obama gondolkodását és stílusát összehasonlítani egy másik politikuséval, aki másfél hete látogatott Egyiptomba, s a történelem úgy hozta, hogy ő volt az utolsó, aki Mubarakkal tárgyalt az egyiptomi elnök politikai végnapjai előtt. Az ő vezetékneve is O-val kezdődik. „A tunéziai felkelésnek van egy szociális tartalma is, amin nekünk, magyaroknak is érdemes hosszabb távon elgondolkozni, hiszen az élelmiszerárak robbanásszerű növekedése volt az egyik kiváltó oka a megmozdulásoknak.” Szót sem emelt a demokrácia, a tolerancia, a kisebbségi jogok tiszteletben tartása, az ellenzékkel való kompromisszumok keresése érdekében. Azt a tanulságot vonta le, amelyet egy régi budapesti falfirka így összegzett: „Komcsik, ne emeljétek a sajtospogi árát!”

Azt is mondta, hogy Mubarakkal „a jövőről tárgyaltunk, az elnök optimista”. Fölavatta még Puskás Ferenc és Hidegkúti Nándor emléktábláját, az ünnepségen szólt a futballöltözőkben eltanulható (?) toleranciáról és a foci szerepéről a világbéke elérésében, majd múlt kedden felült a repülőgépre és Brüsszelbe sietett. Kairóban aznap törtek ki a Mubarak-ellenes tüntetések.