Észak-Afrikában is porlad a „berlini fal”
Huszonnégy órával Hoszni Mubarak és a magyar miniszterelnök kairói tárgyalásait, s a jövőről való álmodozásait követően kitört Egyiptomban egy nem csupán fülke méretű, hanem az egész 80 milliós országot megrázó forradalom. Orbán mentségére szolgáljon: a legtájékozottabb politológusok, a térségben dolgozó nyugati diplomaták sem gondolták, hogy a szomszédos Tunéziában kirobbant elégedetlenségi mozgalom egyetlen szikrája lángra lobbanthatja az Egyiptomban évtizedek óta elfojtott parazsat.
A párizsi Libération egyik cikkében olvasom: huszonnégy, Kanadában töltött év után Leila és Rafík Baladi január közepén hazaköltözött Kairóba. Az időzítés lehetett volna szerencsésebb. Alighogy berendezkedtek, kitört a vihar, s azóta is véres tüntetések zajlanak Mubarak rezsimje ellen, amelynek célja az ország politikai-gazdasági életének megreformálása. Leila és Rafík előtt a kairói főváros egy teljesen ismeretlen arca tárult fel: az iskolák bezártak, az utcai árusoknak nyomuk sincs, a korábbi zsúfoltsággal szemben forgalom alig van a 18 milliós városban, a pezsgő éjszakai életet pedig a délután 3-tól reggel 8-ig tartó kijárási tilalom hűti. A megszokott kommunikációs csatornákban sem bízhatnak már az egyiptomiak, hiszen a hatalom az internet és a mobiltelefonok működésének korlátozásával próbálja megakadályozni a tüntetők közti kapcsolattartást. Kairó és a többi nagyváros lakosai a bizonytalan helyzetre való tekintettel élelmiszert és vizet halmoznak fel, sokan megrémültek a szokatlan viszonyoktól.
A zűrzavar pedig nőttön nő: a bankok napok óta zárva tartanak, az automatákban nincs pénz, az utcákon bandákba verődött, börtönből szökött köztörvényes bűnözők garázdálkodnak, bevásárlóközpontokat, benzinkutakat, luxuslakásokat fosztogatnak, sőt még a múzeumokba is betörnek. A népfelkelés kirobbanása előtt Kairó szinte minden utcasarkán rendőr posztolt, most egyet sem látni közülük. A közrendet az utcára kivezényelt hadsereg próbálja fenntartani, de harckocsijaikkal inkább csak a belvárost szállták meg. S noha az elmúlt napokban többször elterjedt, állítólag az állami televízió is bemondta, hogy a katonáknak tűzparancsuk van a kijárási tilalmat megszegőkkel szemben, a kairói belvárosban található Tahrir (Felszabadulás) teret tíz napja nem hagyták el a tüntetők.
Mi történik a közel-keleti térség legstabilabbnak mondott országában, a Washington és a Nyugat megbízható szövetségesének tartott Egyiptomban? S tágabb értelemben, mi történik a forrongó északafrikai és közel-keleti arab országokban, mi lobbantotta fel a tiltakozás lángját Marokkótól Jordániáig, Algérián és Tunézián át Jemenig és Szudánig? Az ember óhatatlanul földrajzi értelemben is közeli példát keres, hogy jobban megértse az arab forradalmak természetrajzát. A lengyelországi Gdanskban volnánk 1980-ban, ahol átmenetileg elhallgattatták ugyan a tiltakozókat, de csak azért, hogy néhány év múlva az egész térségen végigvonuljon a rendszerellenes megmozdulások hulláma? Vagy inkább Romániát, Ceausescu 1989-es bukását idézik a mostani észak-afrikai események, ahol a diktátort sikerült ugyan likvidálni, ám a forradalmat ellopták a korábbi hatalom másodosztályú haszon élvezői? Vagy azokra a 80-as évekbeli kelet-közép-európai országokra kell ráismernünk, amelyekben értelmiségiek egy csoportja szállt szembe a diktatórikus rezsimekkel az emberi és politikai szabadságjogok szélesítésének szándékával? Netán a „berlini fal” kezdett el porladni Észak-Afrikában is? Vagy Közép-Európa nem is igazi modell a mai arab forradalmak identitása számára? Azok inkább Dél-Európában ismernek magukra, mondjuk, a Franco-rezsim megbuktatásában? Ha így van, hol a király, aki személyében képviseli a nemzeti egység folytonosságát?
Tunéziában, Egyiptomban, akárcsak a többi arab országban hiába is keresnénk János Károly spanyol uralkodó helyi reinkar nációját. Helyette inkább olyanokat találunk, mint a posztjáról elűzött tunéziai Ben Ali, a hatalmának omladozó romjait aládúcolni próbáló egyiptomi Mubarak, a betegeskedő, elaggott algériai Bouteflika, a világ leghosszabb ideje hatalmon lévő diktátora, a líbiai Kadhafi, a darfúri vérengzések során ellenfeleivel kegyetlenül leszámoló, 66 éves szudáni Omar al-Basír, vagy ha rajta múlott volna, élete végéig elnökösködő jemeni Ali Abdullah Szaleh, illetve a térség két viszonylag fiatal uralkodója, a marokkói VI. Mohammed vagy a jordániai II. Abdullah király. Mi lesz, ha a népharag elsodorja egyiket a másik után? Ez az igazi kérdés. S még ha nem számíthatunk is arra, hogy a folyamatok mindenütt hasonlóan alakulnak, a választási lehetőség meglehetősen szegényes. Ha létező modellekben gondolkodunk, valójában két út áll a térség országai előtt: a Törökország által követett mérsékelt, vagy az Irán választotta fundamentalista iszlám modell. Jellemzően egyik sem arab, viszont mindkettő iszlám. S noha a Nyugat eddig mindent elkövetett, hogy távol tartsa magától és az Európai Uniótól Törökországot, kétség sem férhet hozzá, hogy most melyik alternatívát választja: természetesen a neoottomán rendet a fenyegető arab káosszal szemben.
Csakhogy nem a Nyugat választ. A fejlett civilizációnak rá kell döbbennie, hogy ezúttal alapvetően más a helyzet, mint volt pár évvel ezelőtt Irakban, ahol Szaddám Huszein ledöntött szobrára amerikai katonák akasztottak csillagos-sávos lobogót. Tunéziában is, Egyiptomban is a XXI. század modern kommunikációs eszközei, az internet, a Facebook és a Twitter révén, főleg helyi fiatalok által szervezett megmozdulások rengették meg a hatalmat. S ezek az országok, az ottani helyi erők ragaszkodnak ahhoz, hogy a végjátékot is maguk határozhassák meg. Tunéziában már eldőlt, hogy fél éven belül szabad választásokat tartanak, Egyiptom még nem döntötte el, merre tovább. Azt már tudjuk, hogy a szeptemberben esedékes elnökválasztáson nem indul a 30 éve hatalmon lévő, 82 éves Mubarak, s Obama megüzente neki Washingtonból, hogy a fiát, Gamált sem szívesen látná az elnökjelöltek között.
Akkor hát, a hadsereg? Tewfik Aclimandos történész, a párizsi College de France kutatója rábólint. Szerinte Mubarak gyakorlatilag már át is adta a hatalmat a hadseregnek, amikor Omar Szulejmánt nevezte ki alelnöknek, Ahmed Safíkot pedig miniszterelnöknek. Két magas rangú tábornokról van szó, akik látszólag lojálisak az elnökhöz, valójában már Mubarak szándékaitól függetlenül irányítják az országot. Az átmenetben kulcsszerepük lehet a katonáknak, hiszen a rendőrség nem, egyedül ők képesek a közbiztonságot megőrizni, de igazi reformok a hadseregtől nem várhatók. Szerepük az őszi elnökválasztással feltehetően lejár. Aclimandos szerint az optimális forgatókönyv az lenne, ha Mubarak elkerülhetetlen távozása után a választásokon a Muzulmán Testvériség iszlamista mozgalom önkorlátozást gyakorolna, nem indítana elnökjelöltet, sőt a következő parlamenti választásokon is csak korlátozott számú képviselőjelöltje lenne. Ez esetben egy új politikai korszak kezdődhetne Egyiptomban, amelyben a baloldalnak és az iszlám erőknek is lenne helyük, de amelyben az arab ország külpolitikai orientációja nem változna és az Izraellel kötött béke sem kérdőjeleződne meg. A hadsereg ugyanis nem szeretne újabb háborút Izraellel, az erőviszonyok semmi jóval nem kecsegtetnek.
Kérdés, hogy a kormány megbuktatására törekvő egyiptomi ellenzék legfőbb, legszervezettebb ereje, a Muzulmán Testvériség is így gondolkodik-e. Vitathatatlan, hogy a hivatalosan betiltott, a gyakorlatban azonban megtűrt szervezet Mubarak elnyomó uralmának fő terhét viselte. Most is csak óvatosan, kétnapos késéssel csatlakozott a fiatal tüntetőkhöz, s ezúttal sem úszta meg, hogy néhány vezetőjét azonnal letartóztassák. A jelentős szociális hálózatokat működtető szervezet igen aktív a mecsetekben, ahol segélyakciókat szervez a hátrányos helyzetűek javára, innen a népszerűsége. De aktivistáit ott találjuk az egyetemeken és a szakszervezetekben is. A Muzulmán Testvérek a szunnita iszlamizmus legrégibb mozgalma. Haszan al-Banna alapította 1928-ban Egyiptomban, és doktrínája, a tauhíd (egyistenhit) dogmája, a politika, a vallás és az iszlám jog (saría) fúziója körül szerveződött. Jelentős ellenzéki erővé vált, harcolt a brit gyarmati uralom és a társadalmi egyenlőtlenségek ellen, s megpróbálta összekapcsolni a tradíciókat a modernséggel. Története során a mozgalom mindig ingadozott a hatalommal való erőszakos szembenállás és az együttműködés között. Ők ölték meg 1948-ban Mahmud Fahmi Nokrasi pasát, miniszterelnököt, sikertelen merényletet követtek el Nasszer elnök ellen, a szélsőségesek táborába átpártoló tagjaik ölték meg Anvar Szadat elnököt és Mubarak ellen is többször kíséreltek meg merényletet.
Ettől a szervezettől várnak önmérsékletet a politikai elemzők. Talán nem minden alap nélkül. Jóllehet taktikai okokból, vagy mert a Muzulmán Testvéreket magát is váratlanul érték az események, egyelőre nem igyekszik előtérbe tolni magát. Képviselői többször hangsúlyozták, hogy el tudnák fogadni a Nobel-békedíjas Mohamed el-Baradei elnökjelöltségét. Kérdés, hogy a liberális elveket valló, s a nyugati államokkal is jó kapcsolatokat ápoló egykori NAÜ-főigazgató képes-e szót érteni velük, miközben ő maga nem vall iszlám nézeteket? De legalább ilyen fogós kérdés, hogy valóban a köztiszteletnek örvendő Baradei-e a legmegfelelőbb átmeneti figura? Neves nyugati politológusok kételkednek ebben. Szerintük Baradei túl sokáig élt külföldön, nem tartozik egyetlen párthoz sem, nincsenek összeköttetései sem a hadseregben, sem a nagypolgárság soraiban. Ráadásul priusza van az amerikaiaknál is. Sokan emlékeznek rá, hogy egykori NAÜ-főigazgatóként Irak és Irán esetében nem volt kíméletes az amerikai politikával szemben. Kétségeit fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Szaddám Huszein rezsimje titkos nukleáris programot folytat. Később beigazolódott kétségei alaposan felbosszantották Washingtont.
Igaz, Amerikának most nem maradt túl sok választása. Az egyetlen sakkfigura, akire játszmáját építette, mattra áll.
