Ez eddig persze nem több érdekességnél. Az viszont már napi (világ)politika, hogy a Fehér Ház most az ifjabb Wisnert húzta elő, mint cilinderből a nyulat, és küldte Egyiptomba. Többszörös – köztük éppen kairói – nagykövetről van szó, akit Mubarak elnök személyes ismerősének tartanak. Bírálói szerint túl közel is áll hozzá. Magánemberként, félhivatalos útra ment. A kérdés: pontosan milyen feladattal? Egyesek tudni vélik: arra kellene rábeszélnie Mubarakot, hogy legalább készítse elő a távozását. De emlékezzünk, kezdetben a tunéziai Ben Ali is azt hitte, hogy megúszhatja ennyivel.

Wisner példáján a tojástáncot próbálom érzékeltetni, amelyet az amerikai diplomácia az észak-afrikai, közel-keleti fejlemények nyomán jár. Nehéz azt kommunikálnia, hogy nem akarja befolyásolni az eseményeket (de azért bevonul a színfalak mögé). Mint ahogy nem lehet könnyű megmagyaráznia sem a közvéleménynek, sem önmagának, hogy vajon az egyiptomi nép szabadságvágya miért ér kevesebbet, mint a tuné ziaié? Obama elnök országértékelő beszédében diktátorként utalt Tunisz nyúlcipőt húzott urára – akörül viszont, hogy Mubarak hol is állna a demokráciadiktatúra spektrumán, nagy a csönd. Washington támogatja a reformokat, sőt a „demokratikus átalakulást” is, de a leglényegesebb, világpolitikai szintű kérdés a személyi: ki fogja irányítani Egyiptomot? A népakarat ugyanis Amerika számára nem kívánatosnak tartott szereplőket (Muzulmán Testvériség) is a hatalomba emelhet, ahogy a Gázai övezetben is történt. A demokrácia szép dolog, de az Egyesült Államoknak érdekei, céljai vannak a Közel-Keleten (is). Obama például egy izraeli–palesztin modus vivendit próbálna összehozni, utólag dolgozva meg Nobel-békedíjáért, ahogyan Teheránt is fékezni akarja.

Az Egyiptom és Tunézia közötti különbség megértéséhez elég a térképre nézni: előbbi a szűkebben vett Közel-Kelet megkerülhetetlen országa, kulcs Izraelhez és az Iránkérdéshez is. Izraelt leszámítva Egyiptom az USA legnagyobb katonai támogatottja, eddig 35 milliárd dollárral.

Az Obama-adminisztráció és a Mubarak-rezsim összefonódását mi sem szemlélteti –Wisnernél is – jobban, hogy Alexander Vershbow, a Pentagon egy vezető illetékese személyesen közölhette két tucat egyiptomi tábornokkal, hogy tartózkodjanak az erőszaktól, mivel éppen nála jártak – előre szervezett úton. Kényelmes lett volna bizonyos szempontból, ha Tunézia nem (vagy nem most) lázítja fel az arab utcát, de ez a lehetőség már a múlté.