Ragadós lehet a WikiLeaks bátorsága?
A WikiLeakset kezelhetjük politikai projektként, és akkor lehet támogatni vagy elutasítani. Ugyanakkor valószínűleg – s igazán ez az érdekes – kísérleti változata egy új nyilvánosságnak, amely a mai elitek szemében talán anarchikus, ellenőrizhetetlen, a maihoz képest valahogy „túltekert”, amelyhez a hagyományos ellenőrzési/biztonsági és áttekinthetőségi/átvilágosíthatósági modelleknek már biztosan nincs közük.
Kérdés, hogy aWikiLeaks mai túlpolitizáltsága, kormányok, világhatalmak államapparátusainak kitüntető figyelme menynyire a szokatlannak vagy az akciókban leleplezett, eddig is valószínűsíthető, de nem bizonyított történeteknek vagy azok meghatározó elkövetőinek szól? Ameddig mind a két elem jelen marad, az érdeklődés bizonyára nem csökken iránta. De a nemzetközi nyilvánosságot tágító programok mellett megjelennek-e a WikiLeaks tudatosan nemzeti kereteken belül maradó aktivistái? Színre lépnek-e a Nemzeti Rosszal globális keretekben küzdő olyan helyi mozgalmárok, mint az Amnesty Internationalnál vagy a Greenpeace-nél? Lengyelországban máris van helyi anyagokkal dolgozó, otthoni sztorikat felgöngyölítő nemzeti csoportjuk. Nem csodálkoznék, ha a nem is olyan távoli jövőben magyar próbálkozásokról is hallanék.
Az máris látszik, hogy ha a New York Times-os Thomas L. Friedman Lapos világ- (fl at world) elméletében van valami (minden egyidejű, nincs központ és perem többé), akkor eltűnhet a különbség kicsi és nagy között, s játszmájukban a kicsinek is vannak esélyei, ha hozzájut a komoly médiához és nagy pályán mozog. Ugyanakkor persze a WikiLeaks populista stilisztikával támad, s az ilyesminek ma kivételesen jó a piaca, hiszen az eliteknek a világban épp nagyon kevesen hisznek. Kérdés, hogy ez az új alapállapot-e, vagy legalább részben visszarendeződik a bizalom valamilyen szintje, és ekkor az információs partizánok, legyenek technikailag sikeresek is, közönség nélkül maradnak.
Az aktuális WikiLeaks koreográfiához igazi ellenfélként az amerikai politikai elit illeszkedik, de az áttetszőség abszolutizálása a politikai működőképesség előfeltételeként is az amerikai kultúrából vezethető le. Oroszokkal, kínaiakkal így nem lehetne játszani, de az atlantiról gyorsan leszakadó Orbán-rendszerrel is csak nehezen. Julian Assange anarchista kísérleti projektje e metszetben is kivételesen szerencsés volt.
E kísérlet tartalmaiban és szimbolikusan is kihívja a nagymédiát, s miközben tulajdonképpen annak működési kereteit megkérdőjelezi, kapcsolódik is hozzá. Az alternatív média korábban ilyesmivel nem próbálkozott. Ebből is következő gyengeségét, gettóba zártságát közben sajátos teljesítményként, közösségteremtésként forgalmazta meg. Ott lent, kint független. S mert így nem veszélyes, életben hagyják. S lehetett közben még kultikus is a saját közönsége számára. Ennek most vége. Az új alternatívok által teremtett világméretű platformok nyilvánvalóvá tették, hogy a régi alternativitás peremjelenség, hogy a médianyilvánosság igazi csatái ott folynak, ahol az újak valamilyen metszetben a nagyokkal mérik össze magukat, akármekkorák is egyébként közöttük a különbségek. Kérdés, hogy mi történik majd e területen Magyarországon. A tartalmak jó része zár alá kerül, de kérdés, hogy nagymérvű másodlagos feldolgozás, alapvető interpretáció nélkül egyáltalán fogyasztásra alkalmassá tehető-e, mint a WikiLeaks-akciók többségénél? A közeljövő magyar közmédiája a tervek szerint ellenőrzött agitprop rendszer, s aki ki akar lépni az alternatív/ellenzéki gettóból, és kínált tartalmaival az alaprendszerrel kívánna szembefutni, valószínűleg egzisztenciális kockázatokkal játszik. Akkor majdnem az oldalról érkező kognitív anarchizmus, a magyar „wikileakizmus” válik egyetlen információs felvilágosításformává.
Assange e vonatkozásban nem önmagában érdekes, hanem mert bizonyítja, még mindig van tér, érdeklődés, pénz egyszemélyes világméretű politikai show-műsorokra. A kollektíven vezetett vagy közös tulajdonlású szervezetek krízishelyzetekben egyébként megroppanhatnak, széthúzhatnak, lebénulhatnak. Itt ilyesmiről szó sincs. Amíg a vezért fizikailag nem korlátoztam, s ő működőképes, a projekt megmarad. Elképzelhető, hogy a hazai új médiaszabályozással szemben is az ilyen személyiségéhez kötött, integritásában nehezen kikezdhető partizánok lesznek/lehetnek majd a meghatározók.
A WikiLeaks valós üzemmódjairól nagyon keveset tudunk. Milyen lehet a belső világa? Az elérhető beszámolók szerint egy tucat ember elég lehet egy-egy alapoperációhoz. Vannak, akik több száz fős önkéntes analitikusgárdáról is beszélnek, de itt blöffről lehet szó. A rokonszenvezők a jelek szerint keményen kitartanak, de alapvetően passzívak. A blogoszférából és az egyes konkrét hackerhálózatokról mintha a WikiLeaks kivonult volna, s azt állítja, azt terjesztik róla, hogy ma már kizárólag újságírókkal és emberi jogi aktivistákkal tart fenn kapcsolatokat. Mennyire reprodukálható, illetve egyáltalán hogyan lehet egy ilyen információs vállalkozást fenntarthatóvá tenni? Másolni biztosan nem lehet, de talán ötletként átvihető, hogy azután új közegben, új emberek között, új formában meg lehessen csinálni.
Tulajdonképpen itt a posztképviseleti hálózatok egy változatáról van szó. Maga a wiki előtag itt teljesen félrevezető. Hiszen itt nem egy nyílt hálózatról van szó, amelyhez bárki csatlakozhat, hanem egy zárt vállalkozásról, amelyet ismeretlen számú önkéntes működtet.
De az igazi kérdések nem szervezetiek. Mennyi áttetszőség, transzparencia kell ahhoz, hogy a világ a mainál jobban működjön? A politikai és gazdasági elitekkel szemben az emberek most alapvetően bizalmatlanok. S úgy gondolják, hogy ha valakinek kizárólagos információ jut a birtokába, akkor azzal feltétlenül vissza is él. Az áttetszőség mint cél biztosan nem lesz elég, s az emberek a még nagyobb nyitottságnak sem hisznek. Minden információs ajánlat kevés, még akkor is, ha önmagában technikailag majdnem kezelhetetlenül sok lesz.
Ugyanakkor az állam működéséhez a titok hozzátartozik. Nélküle tulajdonképpen nincs is hatalom. De még ha programmá válik is a titkok visszanyesése, megnyitása valamilyen csoport számára, a titkok vagy legalábbis bizalmas információk a rendszerben újraképződnek, s ismét elkezdődik felhalmozódásuk – legfeljebb most már egy reformált, valamelyest módosított térben. Ideiglenesen lehet megcsapolni a titkokat, de a nagymérvű transzparencia önmagában instabil, már magából a rendszerek szerveződési módjából is következően. Ebben az esetben mekkora vagy milyen nyitottság elégséges? S egyáltalán, létezhetnek adott helyzetben mindenki által elfogadott titokcsomagok? Vagy itt nem is érdemes kompromisszumokról beszélni? Az információs társadalom előtti világokban valamilyen információ kizárólagossága az elithez tartozást jelentette. A hatalom persze ezt a tudást jósoktól, tanácsadóktól, szakértőktől, tudósoktól vásárolta, egyre céltudatosabban. Később a tudás kizárólagossága elég volt ahhoz is, hogy vállalatok, mozgalmak, pártok számára beruházzanak a termelésébe. Megmarad-e ez a rendszer a teljesen nyilvános tudás programjainak kiépülésével párhuzamosan? Gondolom, nem igazán.
Mindeközben jelentősek a kulturális különbségek egyfelől azon országok között, amelyeknek fejlett titokiparuk, titokelviselési hagyományai vannak, s azok között, ahol ilyesmit a közvélemény nem tart vállalhatónak, csak különleges esetekben. Másfelől ott, ahol az üzlet mindig is rendelkezett nagy tömegű bizalmas információval, amelyet tulajdonának tekintett és csak külső nyomás alatt volt hajlandó legalább részben megosztani, most ezt a kultúrát átveszi az új államigazgatás. De az államot nemcsak a nagyvállalati kultúra szövi át egyre nagyobb mértékben, hanem egy másik titokhordozó szakma, a katonaság és a rendvédelmi szektor is. Az elhúzódó regionális háborúk és a terrorizmusveszély elmossa a korábbi határokat háború és béke között, s a rendvédelem módszertani hagyományai (ellenőrzés, számonkérés, ismételt ellenőrzés, hosszú időkre megőrzött nyilvántartások), amelyek inkább kivételes helyzetekhez kapcsolódtak, most már a hétköznapok részeivé válnak. S elmosódnak azok a különbségek, amelyek alapján e helyzetek kezelésmódjait megkülönböztették. Demokrácia ide vagy oda, a gazdaság és a katonák a demokráciaképet, az állam felfogását zártságról és nyíltságról átalakítják. Elképzelhető, hogy a WikiLeaks csak az „eredeti”, vagyis a modern üzleti és védelmi információkezelési szabályoktól mentes állapotot próbálja visszaállítani. De hát azok új szerepe az állam működtetésében megmarad.
Amíg a gazdasági-állami/katonai-szervezeti kultúrák összeolvadására a jelenlegi mértékben nem került sor, még hihettük, hogy a média valóban lehet az állam ellenőrzésének egyik eszköze. De a média, a sajtó képességei az új állam kezelésében – ha egyáltalán nemcsak különleges esetekben és pillanatokban léteztek, hanem kiterjedtebben is – lényegében leépültek. Részben nem volt gyakorlatuk a rendvédelmi és a nagyvállalati modellt másoló államigazgatás kezelésében. Részben pedig még az atlanti változatokban is a 60-as évek első nagy amerikai kiszivárogtatási történetei, a Watergate és az összes további „gate-ek” után maguk az állami apparátusok is felismerték, hogy dokumentumaik sebezhetőkké teszik őket a külvilággal szemben, s igyekeztek, ahol csak lehetett, visszaállítani a szóbeliséget vagy a látható dokumentarista nyomot nem hagyó döntési fórumokat. Ezek persze kevesebb kidolgozott döntési alternatívát bírnak csak kezelni, tehát a rendszert ezekhez kényszerből „visszabutítják”. Csak annyi változót és olyan időtávokat tud majd átlátni, amelyek e kommunikációs típusokba még beleférnének.
Más politikai rendszerekben, például a késő szovjet típusúakban ez a belső bizalmatlanság lényegében az első pillanattól jelen volt. Nézzük meg, hogy mennyire semmi sem derül ki a kezelt problémák lényegéről és a kezelésük alternatíváihoz kapcsolódó – minden bizonnyal esetenként súlyos – vitákról a központi bizottsági ülések jegyzőkönyveiből. S a rendszerváltás után is emlékszünk közép-európai kormányokra, amelyek úgy féltek vetélytársaik „hírszerzésétől”, hogy inkább nem dolgoztak ki a maguk számára egyébként elengedhetetlen programokat, jövőképeket. Most a WikiLeaks tulajdonképpen nem is csinál mást, mint hogy a média államot „ellenőrző” korábbi képességeit próbálná helyreállítani valamilyen mértékben. De egy új titokérzékenységű állammal szemben a médiának eleve romlottak az esélyei. Válsághelyzetekben lehet hogy marad az infoanarchizmus. Hacsak a titkosszolgák meg nem tanulják azt is manipulálni.
