A magyar miniszterelnök mostanáig inkább olvasta, most viszont „testközelből” hallotta a médiatörvény baloldali-liberális-zöld kritikáját, illetve némely befolyásos párttárs szájából annak a reménynek a hangoztatását, hogy Budapest, ha kell, változtat a törvényen.

A „jegyzőkönyvet” olvasván ásítozási ingerem támadt. Adjonisten, fogadjisten. Az egyik olyan, mint a másik. Előre tudtam, mit vetnek a magyar kormány szemére, és azt is, hogy milyen lesz a replika. Tudatlanság, tájékozatlanság, irigység. Ez utóbbi a kétharmad miatt, amellyel valóban nem büszkélkedhet egyetlen uniós kormány sem. Nagyon erős kétségeim vannak afelől, hogy Orbánt egy pillanatig is meghatotta vagy megrendítette volna néhány leragasztott száj, vagy az, amit pártcsaládjának politikai ellenfeleitől hallott. Ahol pedig a többség van – néppárti oldalon, az ő oldalán –, onnan lényegében semmit se hallott, ilyenformán azzal a jó érzéssel térhetett tegnap nyugovóra, hogy Európa jobboldali-konzervatív sajtójának vele kapcsolatban hangoztatott ellenérzései, melyek valóban kezdtek nyomasztóvá válni, nem „reprezentatívak”, hiszen az Európai Parlamentnek ugyanez a politikai oldala nemigen látszott közösséget vállalni a „saját” sajtójával.

Amúgy pedig Orbánnak igaza van akkor, amikor ellenfeleit arra buzdítja, hogy tegyenek különbséget a magyar uniós elnökség és Magyarország között, ne keverjék a kettőt, mert ennek végső soron az unió láthatja kárát. Igaza van, mert tudja, hogy az uniós vezérkar – Van Rompuytól Barrosóig – sima, zavarmentes magyar uniós elnökségben érdekelt. Brüsszelnek az elkövetkezendő fél évre van egy kottája (az elnökség kottáját mindig a bizottság írja, akárki legyen is az elnök), amelyet le kell vezényelni, ha lehet, baj nélkül. Az Orbán-kormány ennek a feladatnak az elvégzésére alkalmas, mert a feladat nem érdemi, hanem jobbára ceremoniális. Legföljebb az egyeztetésekhez kell némi technikai ügyesség. A fő tennivalókhoz – például az eurózóna rendbetételéhez – Magyarországnak hozzászólnivalója lehet ugyan, tennivalója azonban semmi, végtére is nincs eurónk. A többi ügy nem jelentéktelen, de mellékes. Én amúgy sem emlékszem egyetlen olyan uniós elnökségre sem, amelyik beírta volna magát a történelembe, akármilyenek lettek is légyen az elnök ország ambíciói. Voltak ugyan aktívak, sőt hiperaktívak, de az Európai Unió már csak olyképpen van megszervezve, hogy noha minden tagország egyenjogú, komoly lépések csak akkor történnek, ha a vezető hatalmak (elsősorban Németország és Franciaország) úgy akarják. Kicsit konkretizálva: lehet, hogy nekünk nincs nagyobb szívügyünk, mint Horvátország – egyébként teljesen indokolt –gyors bebocsátása az unióba, vagy Románia és Bulgária bevonása a schengeni övezetbe, de hiába erőszakoskodunk mint elnökök, erről majd a „passzátszelek fújói” döntenek – kik történetesen Schengen bővítésére máris mondtak egy előzetes nemet.

Strasbourg semmin se változtatott.