Őszinte, csendes, higgadt, művelt, okos, bátor, sőt hős, ugyanakkor gorombán szókimondó, kegyetlen, önző, kapzsi, korrupt, cinikus, zsarnok – talán hihetetlen, de mindez megfér egyetlen testben és lélekben. Mugabe, aki a függetlenség kivívása, 1980 óta – megszakítás nélkül – áll Zimbabwe élén,előbb felvirágoztatta, majd tönkretette országát. Máig nagy tisztelet övezi a gyarmati uralom, majd a fajüldöző Smith-rezsim elleni harcban tanúsított bátorságáért, de ezt lassan elhomályosítja a megvetés, amit honfitársai éreznek a vén, de korántsem fogatlan oroszlán iránt.

Fekete-Afrika talán legképzettebb államfője (nem kevesebb, mint hét diplomája van), a sona nemzetiségű Robert Gabriel Mugabe 1924. február 21-én született a délrodéziai Matibbirii faluban. Tanulmá nyait a helyi egyházi iskolák után a jeles Kutama College-ban folytatta. Imádta a könyveket, nem csoda, hogy felcseperedve 1942-től már maga is tanított a helyi iskolában. Majd a dél-afrikai Fort Hare egyetemen – ahol közgazdasági és pedagógiai diplomát szerzett – olyan személyiségekkel találkozott, mintJulius Nyerere, későbbi tanzániai elnök vagy Kenneth Kaunda, Zambia későbbi államfője. Ezután három éven át oktatott egy ghánai középiskolában, ahol megismerte első feleségét, az ugyancsak tanár Sara Francesca Hayfront, aki nemcsak felesége, de legközelibb barátja és tanácsadója is volt, és sok tény utal rá, hogy Mugabe az ő halála után „tért rossz útra”.

Tanárként tért haza 1960-ban Dél-Rhodesiába, és csatlakozott az apartheid uralom elleni harchoz. Elszántsága, bátorsága és nem utolsósorban esze révén hamar komoly tekintélyt vívott ki magának a szabadságharcosok között. Négy évvel később felforgató beszédek miatt letartóztatták, s a következő évtizedet börtönben töltötte. Ezalatt levelező hallgatóként újabb három diplomát szerzett. Az apartheid rezsim embertelenségére jellemző, hogy Mugabe nem vehetett részt maláriában elhunyt, alig hároméves kisfia temetésén sem. Még börtönben volt, amikor 1974-ben rá esett a választás, hogy vegye át a függetlenségi harcot vezető ZANU párt irányítását.

A Smith-rezsim elleni küzdelem 1980-ban hozta meg gyümölcsét: kikiáltották a független Zimbabwei Köztársaságot. Az újdonsült kormányfő, Robert Mugabe józanságát jelzi: fekete politikustársaival elfogadtatta, hogy a fehér kisebbség számára tartsák fenn a parlamenti helyek egynegyedét. Tisztában volt ugyanis azzal, ha elűzi a fehér telepeseket, az ország gazdasága összeomlik.

Már a függetlenség első éveiben egyre élesebb harcot folytatott egymással a hatalomért Mugabe és volt harcostársa, a ndebele Joshua Nkomo. 1983-ban hogy, hogy nem, egyszer csak nagy mennyiségű fegyvert „találtak” a ZAPU több épületében is, ezért Nkomónak távoznia kellett a kormányból. A politikai leszámolás nagyon hasonlított arra, ahogyan a Smith-rezsim bánt el ellenfeleivel. A két államférfi személyes hatalmi harca három éven át dúló polgárháborúvá fajult. A csöndes, józan tanárember ekkor mutatta ki először a foga fehérjét. Szabadságharcos veteránokból verbuvált fegyveres alakulatai etnikai tisztogató hadművelet során több mint húszezer ndebelét (többnyire ártatlan civilt) öltek meg.

Négy évvel később Mugabe elérkezettnek látta az időt a teljhatalom megszerzésére. Egy tollvonással megszüntette a miniszterelnöki posztot, és elnöki rendszert vezetett be. A nyolcvanas évek óriási gazdasági fellendülést hoztak Zimbabwe számára. Gyorsan növekedett a mezőgazdaság teljesítménye, és meredeken emelkedett a lakosság életszínvonala. Érdemeiért II. Erzsébet angol királynő 1994-ben lovaggá ütötte.

Csakhogy a nyakló nélküli szociális kiadásoknak, a jóléti állam illúziójának ára volt. Még a lendületesen növekvő bevételek sem tudtak lépést tartani a kiadásokkal. Az egyre szaporodó bajok – gazdasági visszaesés, zuhanó életszínvonal, az ezzel fordított arányban növekvő elégedetlenség, a politikai ellenzék ébredezése, valamint felesége halála (1992) – már soknak bizonyult Mugabe számára. Az addig bölcs, barátságos politikusként ismert ember kibillent lelki egyensúlyából, elvesztette emberi és politikai támaszát, kontrollját, mindinkább a hatalmon maradás, a meggazdagodás vált a legfontosabbá a számára. Fokozta e „törekvéseit”, hogy 1996-ban (72 évesen) újra megnősült, a nála 32 évvel fiatalabb titkárnőjét, Grace Marufut vette feleségül. A római katolikus ceremóniára pompás külsőségek között egykori iskolájában, a Kutama College-ban került sor. Az esküvő nem nyerte el a római katolikus egyház tetszését, hiszen három közös gyermekük közül kettő akkor már megszületett. Ezt aligha ellensúlyozhatta azzal, hogy morális hadjáratot indított a homoszexualitás ellen. Ráadásul Grace korántsem él oly szolid, dolgos életet, mint elődje. Gyakran s joggal bírálják amiatt, hogy férje hivatalos útjai során előszeretettel jár „shoppingolni” a legelegánsabb, legdrágább üzletekbe, sőt otthon is két kézzel szórja a pénzt.

Mugabe súlyos hazai és nemzetközi bírálatokat kapott, amikor beavatkozott a szomszédos Kongóban kitört polgárháborúba (1996–2004). Ezzel kapcsolatban vádolták meg először korrupcióval is, mondván, az elnök jócskán megtömte zsebeit kongói ásványkincsekkel, miközben a zimbabwei gazdaság „kicsúszik a keze alól”. Persze ő tisztában volt a gazdaság súlyos gondjaival, ám megoldásához nem szakemberként, hanem afronacionalista politikusként fogott hozzá: bűnbaknak a fehér telepeseket kiáltotta ki. Az ezredfordulón meghirdette földreformját, amely felgyorsította Zimbabwe hanyatlását. A józan megfontolást immár felülírta a félelem attól, hogy földre, gazdagságra ácsingózó volt harcostársai esetleg kibillenthetik alóla a trónt. Az eredmény ismert: meggyilkolt, elűzött fehér farmerek, tönkrement gazdaságok, éhínség abban az országban, amely néhány évvel korábban még a térség éléskamrája volt. Mugabe az országot kétségtelenül sújtó aszályt, valamint Tony Blair volt brit miniszterelnököt kárhoztatta a bajokért. A sokdiplomás zimbabwei elnök szerint ugyanis a britek vegyi fegyverekkel szárazságot és éhínséget okoztak Afrikában. Ám ezt a vádat soha senki nem erősítette meg, és nem is vette komolyan.

Mindezt tetézte a bukás esetén valószínű felelősségre vonástól rettegő, a hatalmát mind paranoiásabban féltő diktátor politikai rémuralma, amelynek fenntartásában, a tüntetések és az önkényuralmat bírálni merészelő sajtó szerkesztőségeinek szétverésében, a vetélytársak és híveik bántalmazásában és megfélemlítésében még mindig támaszkodhat a lekenyerezett rendőrségre, hadseregre és leginkább a rettegett titkosszolgálatra. Nem csoda, hogy az értelmiség java része – néhány elszánt „kalandvágyótól” eltekintve – már ekkor elmenekült az országból. Szinte Huxley Szép új világát idézi, hogy szigorú büntetés (akár halálra verés is) vár arra, aki a Harare utcáin luxuslimuzinjával gyakran parádézó elnöki pár láttán illetlen megjegyzést, kézmozdulatot tesz, vagy akár „csúnyán néz”. Mert biztos lehet benne, van, aki észrevegye…

A hatalom féltése régóta megmérgezte az egykor bölcs és józan politikus eszét, lelkét. Hogy mennyire elvesztette erkölcsi ítélőképességét, azt a Daily Telegraph című londoni lap néhány éve készült interjúja bizonyítja, amelyben Mugabe nem máshoz, mint Adolf Hitlerhez hasonlítja magát: „egyetlen célom volt: igazságot szolgáltatni népemnek, megadni a jogot és lehetőséget, hogy rendelkezzen forrásaival. Ha ez Hitler, akkor legyek akár tízszeres Hitler.” Kevés államférfiról mondható el, hogy a nemzetközi diplomáciában – ahol a személyes érzelmek ritkán kerülnek felszínre – közutálat tárgya, ám Mugabe közéjük tartozik. Csak régi diáktársa, Ken neth Kaun da védte még: „a nyugati vezetők szerint Mugabe maga az ördög, aki lerombolta Zimbabwét, s akitől meg kell szabadulni. De akik most démonizálják őt, nem tudják, mi mindenen ment keresztül élete folyamán.”

Január 15-én szárnyra kelt a hír, miszerint a 87. évét taposó Mugabe haldoklik. Afrika egyik legnagyobb hazafia és egyben legmakacsabb diktátora tehát beváltja ígéretét: követi a hagyományokat, melyek szerint „Zimbabwe királyai életük végéig uralkodnak”.