A kommunisták szalonképessége a hidegháború óta nem vitatéma Franciaországban – csak éppen az FKP fokozatos eljelentéktelenése miatt egyre kevésbé képes beleszólni az országos ügyekbe. A kialakult helyzet igen szokatlan lehet a párt számára, hiszen nyolc évtizedes története során gyakran volt megkerülhetetlen tényező az országos politikában. Az ellenállásban játszott szerepe – és persze a Szovjetunió akkori franciaországi népszerűsége – nyomán a háború után az FKP az ország legerősebb pártja volt, és csak 1947-ben szorult ki a kormányból. Újabb fénykorát Francois Mitterrand elnöki éveiben élte a párt – ekkorra azonban a szocialisták mögött már csak másodhegedűs szerep jutott neki a baloldalon. De a kommunisták még így is kaptak miniszteri posztokat előbb a nyolcvanas években, majd a kilencvenes évek második felében is.

A párt lassú, de szinte megállíthatatlannak tetsző felmorzsolódása következtében az FKP ma kevéssé értékes szövetségesnek számít a szocialisták szempontjából: a 2007-es parlamenti választásokon a kommunisták mindössze 4,7 százalékot szereztek, és négy zöldképviselővel együtt voltak csak képesek parlamenti frakciót alakítani. Azóta a helyi szavazásokon gyakran képes együttműködésre a szocialistákkal, ám a párt irányvonala jelenleg inkább a még tőle is balra álló kis pártokkal való összefogást szorgalmazza. A kommunisták által preferált baloldali front újabban a szocialistákkal való szövetséget sem zárja ki a 2012-es elnökválasztásokon.

Németországban is fellángolt a vita a közelmúltban a kommunizmus kérdéséről. – Csak akkor találjuk meg a kommunizmus felé vezető utat, ha elindulunk rajta, és kipróbáljuk – írta a hónap elején Gesine Lötzsch, a német Die Linke (Baloldal) elnöknője a Junge Welt című baloldali lapban. Lett is jókora felháborodás abból, hogy a keletnémet utódpártból (és egy nyugati WASG-ból) alakult Baloldal vezetője ismét a kommunizmust emlegeti. – Most végre kiderült, hogy mit is akarnak valójában – jöttek a reakciók.

Még Lötzsch párttársai is szerencsétlennek minősítették az írást. Gregor Gysi, a párt egyik vezető tisztségviselője hiába próbálta menteni a helyzetet azzal, hogy a kommunizmus számukra „egy igazságos és emberi társadalmat jelent”, a rivális pártok Sztálint és a berlini falat emlegették.

Így aztán ismét fellángolt a vita arról hogy szabad-e Németországban koalíciót kötni az (ex)kommunista Baloldallal. A politikai karanténból már kiengedték ugyan a pártot, amikor a szociáldemokraták először Mecklenburg-Elő-Pomerániában, majd Berlinben és legutóbb Brandenburgban is betessékelték őket a tartományi kormányba, de szövetségi szinten még mindig nagy az ellenállás. Az itt ellenzékben politizáló szociáldemokraták (SPD) és a zöldek folyamatosan számolgatnak: vajon kettejüknek lesz-e elég támogatása ahhoz, hogy 2013-ban, a következő választáson leváltsák Angela Merkel koalícióját? Ám szinte biztosra mehetnének, ha bevennék a Baloldalt is, amely már amúgy is komoly politikai tényező: a 16 tartományból 13-ban van parlamenti frakciója. Ám Lötzsch írása most jó ürügy volt az SPD vezetésének, hogy egyértelműen hátat fordítsanak a Baloldalnak.

Az Olasz Kommunista Párt Enrico Berlinguer főtitkársága alatt, a 70-es és a 80-as évek fordulóján élte virágkorát 27-30 százalék körüli választási eredményt produkálva, ám kormányzati szerephez csak a 2000-es években jutott. A párt legsikeresebb éveként talán 2006-ot említhetnénk, amikor a Silvio Berlusconit legyőző Romano Prodi kormányzásának idején a szenátus elnöke az egykori baloldali szakszervezeti vezető, Franco Marini, a képviselőház vezetője pedig a veterán kommunista Fausto Bertinotti lett, s még ugyanebben az évben köztársasági elnökké választották az egykori „vörös herceget”, Giorgio Napolitanót. Napolitano volt az első egykori kommunista politikus, aki Olaszország államfője lehetett. Jellemző, hogy megválasztását polgári képviselők is támogatták, elismerve, hogy az egykori legnagyobb nyugat-európai kommunista párt tagjaként nézetei gyakran eltértek az ortodox vonaltól, s legfőképpen Moszkva álláspontjától. Nem akarta, hogy pártja elszigetelődjön, ezért kereste a kapcsolatot az olasz és az európai szocialistákkal. A berlini fal leomlása után aktív szerepe volt abban, hogy az olasz kommunista párt szociáldemokratává alakult, és felvette a Baloldal Demokratikus Pártja (PDS) nevet.