Mi ehhez annyit fűznénk hozzá még mindig a külső körön maradva, s inkább a hangulati, semmint a mélyebb társadalmi okok között válogatva: tél van, a turizmus holtszezonja, s az a sok százezer tunéziai, aki az idegenforgalomban talál idénymunkát, most éppen ráér azon meditálni, miért is nem jut egyről a kettőre. Ilyenkor tényleg elég egy meggyújtott gyufaszál ahhoz, hogy a száraz fa lángra kapjon. Ráadásul ennél azért lényegesen nagyobb tűzerő lobbantotta fel a tiltakozás lángját: egy elkeseredett diplomás munkanélküli önmagát gyújtotta fel, tiltakozása jeléül. S az emberfáklya fénye bevilágított a Maghreb-társadalmak legsötétebb zugaiba. Fény derült a jobbára tekintélyuralmi rendszerek hazugságaira: nem csupán a „paradicsom” eljövetelét várják hiába, noha az államilag ellenőrzött tunéziai sajtó ezt hetente jövendölte, de még a tisztességes megélhetést biztosító munkalehetőséget is. Tunéziában a fiatal diplomások 35, a szomszédos Algériában 20 százaléka nem talál munkát. S hasonló a helyzet az arab világ legtöbb országában Egyiptomtól Jordániáig, Marokkótól Libanonig. S a munkanélküliség mellé szinte mindenütt odasorolható a tiltakozási hullám elterjedésének okaként az ország személyi kultuszba torkolló tekintélyelvű vezetése, a rendőri elnyomás, a politikai ellenzék kíméletlen elfojtása párban a hatalmon lévők féktelen korrupciójával.

Nos ezt a korrupt hatalmat söpörte el a tunéziai „jázminos forradalom”, az első sikeres népi felkelés az arab világban. Ennek hatásai pillanatnyilag beláthatatlanok ugyan, de elemzők máris úgy tekintenek erre az esztendőre, mint amely gyökeres változásokat hozhat a régióban. „Leomlott egy pszichológiai fal az arab világban, ami csak a hatvanas évek gyarmati rendszerének összeomlásához hasonlítható” – írja egy katari politológus. Innen kezdve nincs biztonságban sem az egyiptomi Mubarak, sem a szíriai Bashar al-Asszad, a líbiai Kadhafiról nem is beszélve. Bár az utóbbihoz a jelek szerint nem jutott el a tuniszi utca csatazaja. Egyedüli arab vezetőként sajnálkozott tunéziai kollégája, ben Ali száműzetése miatt, mert szerinte senki nem képes nála jobban vezetni Tunéziát.

De az elvakult hatalomféltés – vagy félelem – helyett mi inkább Hillary Clinton amerikai külügyminiszter intésére hívnánk fel a figyelmet, aki a tunéziai események láttán kijelentette: amennyiben nem sikerül az észak-afrikai országokban a tekintélyelvű rezsimek helyett demokratikus berendezkedést meghonosítani, az iszlamisták és a terroristák nyerhetnek egyre nagyobb teret a térségben. Őket számos helyen – például Egyiptomban – már eddig is csak erőszakkal lehetett elnémítani.