Mi történik, s főleg miért Észak-Afrika jó ideje viszonylag csendes országaiban? A három Maghreb-ország méreteit és gazdaságtörténetét illetően is különbözik egymástól, viszont nagyon hasonló a társadalmi berendezkedés, a tekintélyelvű uralom, s főleg a munkát nem találó, így reménytelen helyzetben élő ifjúság magas számaránya. Tunéziában, ahol az ellenőrzött sajtó sugallata szerint karnyújtásnyira a „paradicsom”, a munka nélküli fi atal diplomások aránya 35 százalék fölött van. Algériában ugyanez a mutató 20 százalék, miközben a hivatalos adatok ennek csupán a felét ismerik el. Marokkóban jó tíz esztendeje szervezetbe tömörültek a munkát nem találó ifjú diplomások, s a szomszédos Algériából és Tunéziából érkező hírek hallatán most ők is mozgolódni kezdtek.

Algériában, ahol a gáz- és olajbevételekből származó jövedelem a politikai és katonai elit szűk csoportjának zsebébe vándorolt, éhséglázadással kezdődött a tiltakozások sora. A lakosság – megint elsősorban az ifjúság – az alapvető élelmiszerek 20-30 százalékos áremelkedése miatt kezdett tiltakozni, s a hatalom első reakciója itt is az erőszak volt. Csak a halálos áldozatok láttán országossá duzzadt felháborodás bírta rá a vezetést, hogy átgondolja terveit, s adócsökkentéssel enyhítse a lakosság terheit. De a fiatalok addigra gerillamozgalomba szerveződtek, s az utcai öszszecsapások élére az al-Kaida állt. Jelezve, hogy amennyiben a Maghreb-országok tekintélyelvű vezetői nem élnek a társadalmi változások lehetőségével, az irányítást az utca veszi át. Ahol a politikai szélsőség rendszerint otthonosabban mozog.