Papp: Rosszkor voltam rossz helyen
A nyugalmazott alezredes, aki húsz éve dolgozik különböző békefenntartó missziókban tegnap délután öt órakor érkezett meg a Ferihegyi repülőtérről a Terrorelhárítási Központba (TEK), a budapesti Maléter Pál laktanyába. Az elsötétített ablakú Mercedes kisbuszból kiszállva a könnyeivel küszködött, s megrendülten letérdelt, hogy megérinthesse a talajt.
– Megvagyok, élek, túléltem – mondta később a sajtótájékoztatón, Szijjártó Péter miniszterelnöki szóvivő, és Hajdu János, a TEK főigazgatója között ülve. A láthatóan fáradt, de a hazaérkezéstől mégis feldobott Papp István megköszönte a magyar népnek, hogy kitartott, és köszönetet mondott a kormánynak, és a TEK-nek, külön kiemelve a családjának nyújtott támogatást.
– Volt olyan pillanat, amikor nem voltam benne biztos, hogy így lesz – mondta a szabadulásról az 55 éves Papp. Elmesélte: élete a békefenntartás, szakterülete a terroristák, ellenállók leszerelése és reintegrálása a társadalomba, „s pont ilyenek rabolták el”. – Minden nap egy külön történet – mesélte Papp. Nem verték meg, és nem kínozták meg. Ám volt, amikor „eljátszották”, hogy kivégzik: bekötötték a szemét, géppuskát nyomtak a fejéhez, de az utolsó pillanatban „meggondolták” magukat. – A lelki kín talán fájdalmasabb a fizikainál – jegyezte meg. A férfi elrablóiról annyit mondott: profik voltak, pontosan tudták, mit csinálnak. Ő maga csak elrablói hangulatváltozásaiból tudott arra következtetni, hogy áll az ügye. Mivel azok csak arabul beszéltek, kommunikálni alig tudtak. Körülbelül húsz fegyveres vette körül. Egy hétig a szomszédos Csádban tartották fogva, 10 kilométerre a határtól, ahol semmilyen hatalom nem érheti utol őket. Egy lánccal fához kötve tartották, így háromméteres körben mozoghatott, kétszer, háromszor engedték vécézni. Darfur télen hideg, a 800–900 méter magas hegyek között vízmosásokban aludt a földön. Elrablói naponta kétszer adtak neki enni puliszkát. Azt a vizet itták, amit találtak. Az egészségére nagyon vigyázott: tudta, csak így veszik hasznát az emberrablók. A vizsgálatok alapján úgy tűnik, teljesen egészséges.
Papp István elmondta: valószínűleg rossz időben volt rossz helyen. Annak, hogy magyar, semmi köze nem volt elrablásához. Annak sokkal inkább, hogy fehér, mert az emberrablóknak természetes, hogy ha valaki fehér, az amerikai és milliomos. Viszont kis arabtudásával megértette az elrablókkal: magyart nem éri meg elrabolni. Megígértette velük, hogy több magyart nem fognak el. Papp megerősítette, hogy elrablói egy piramisjátékban elveszített pénzüket követelték vissza a szudáni kormánytól. Kiszabadulásáról azonban nem akart részleteket közölni.
A nyugalmazott ezredes szerint a hét végi, Dél-Szudán elszakadásáról szóló referendumnak nincs köze az ő ügyéhez. Azonban attól félt, ha január 9-ig nem tudják kihozni, akkor meghalhat. Attól tartott, ha a népszavazás után fegyveres konfliktus tör ki, az ENSZ kivonul az országból és ő magára marad. Az ENSZ egyébként párszor kapcsolatba tudott lépni vele, sőt feleségével is beszélt, akit még elrablói főnökének is átadott telefonon. Az utolsó negyven napban azonban nem volt szabad életjelet adnia. Ekkor a nepáli királyi asztrológus jóslata tartotta benne a reményt, miszerint több mint nyolcvan évig él majd, és a közmondás, hogy akinek halálhírét keltik, az sokáig fog élni.
Papp elmesélte, látva elrablói Kalasnyikovjait, RPG-it (gránátvetőit), megfordult a fejében a szökés gondolata, de tudta, a környéken több fegyveres is mozog, így nincs esélye. Öngyilkosságra soha nem gondolt. De az életével számot vetett, és egy cigisdobozra végrendeletet is írt, amit most a feleségének ad majd át. Mint mondta, a legrosszabb az volt, hogy nem tudott mit csinálni. Számolta a napokat, egy szúrós bokrot feldíszített karácsonyfaként, pucolgatta a tányérját. A 10. napon elkérte az egyik emberibb fogvatartójától azt a botot, amivel szabadulása óta látható. Elrablójának célzófa volt, melyre a fegyvert teheti, neki sétabot lett.
A hét-nyolc missziót megjárt Papp nem zárja ki, hogy visszamegy Szudánba. Megbeszéli a családdal, kikéri az ENSZ és a TEK tanácsait, de – mint mondta – ha nem menne vissza, az negatív jel lenne a munkatársaknak. – Azt fogják gondolni, hogy ha már Papp István is elmenekül, akkor mi lesz? – gondolkodott hangosan. A békefenntartó – akinek jelen volt felesége, fia, lánya, és húga is – hálálkodott, és mindenkihez szólt, amikor azt üzente: önök nélkül ez nem jött volna össze.
