Ebben a ritka szerencsében a magyar kormány részesült, amely Werner Hoyer német külügyi államminiszter szerint médiaügyekben nem lehet illetékes az unió nevében unión kívüli országokkal tárgyalni. Ugyanarról a Hoyerről van szó, akiről Orbán Viktor azt állította, hogy nem a kancellárja (a „szegény” Angela Merkel) nevében beszél, amikor a médiatörvény visszavonására szólítja fel a magyar kormányt.

Adalék a történethez, hogy Hoyerrel kvázi egyidőben Francois Baroin, a francia kormány minisztere, egyszersmind szóvivője annak a nézetének adott hangot, hogy a magyaroknak „zárójelbe kellene tenniük” a médiatörvényt. Ugyanő erőteljes politikai és diplomáciai állásfoglalást sürgetett valamennyi EU-tagország részéről.

De a történet egy másik szálon is fut. Nekem ez a komolyabb. Brüderle német gazdasági miniszter (és osztrák kollégája) mögé állt annak a tizenhárom európai multinak, amely levélben sürgette Barrosót, az Európai Bizottság elnökét, hogy vizsgálja ki és büntesse meg Magyarországot a rájuk kivetett piac- és versenyszabály-ellenes, az unió reguláiba ütköző, sok éven át esedékes különadókért.

A két szál ott fut össze, hogy erős érzelmi töltetet érzek, mi több indulati elemet a magyar sajtószabadságot védelmező német–francia kormányzati megnyilatkozásokban. Ezzel nem a kritika indokoltságát kívánom kétségbe vonni – hiszen nincs szinte a világnak egyetlen mérvadó sajtóorgánuma se, amelyik ne rohant volna neki Orbánék sajtótörvényének – csupán keresem az indulat okát. És nem tudok egyéb következtetésre jutni, mint hogy túl európai értékeken, elven és etikán, a német és francia politikusokat országaik gazdasági-pénzügyi érdekeinek nálunk elszenvedett sérelmei is erősen motiválják. (A német lista „végtelen”, a francia a Suezzel kezdődött, az Alstommal folytatódott, az AXA-val zárult.)

Azt látom ugyanis, hogy azok az országok – a konzervatív Nagy-Britannia és Olaszország, a szocialista Spanyolország például –, amelyeknek a magyarországi gazdasági érdekeltségei, befektetései a németekhez, franciákhoz, osztrákokhoz, hollandokhoz stb. képest kevésbé jelentősnek mondhatók, eddig elég hallgatagok voltak médiaügyben.

Itt húzódik a törésvonal. Egyáltalán nem ott, ahol némely „jobbos” kollégám (hivatalos egyetértéssel) gyanítja és írja. Németországnak és Franciaországnak jobbközép kormánya van, és ők ketten „fújják a passzátszelet” az unióban. Nem mondanám, hogy minden úgy alakul majd, ahogyan ők akarják – végtére is az unió nagyobb részt konszenzusra épül –, de az biztos, hogy semmi nem alakul úgy, ahogyan ők nem akarják. Voltaképp azt nem értem, hogy Orbánnak miért épp e kettő haragját kellett magára vonnia „a dolgok első körében”, s Kelet felől fújó (hitel- és beruházási) szelekről álmodoznia, amikor Machiavelli óta tudjuk, hogy az okos fejedelemnek a barátait a közelben, az ellenségeit meg magához jó távol illik tudnia.