Indokot pedig nem lenne nehéz találni. Eljárás akkor indítható egy tagország ellen, ha – írja a lisszaboni szerződés –„fennáll az egyértelmű veszélye annak, hogy egy tagállam súlyosan megsérti a 2. cikkben említett értékeket”. Ezek az értékek a demokrácia, a jogállamiság, a pluralizmus, a tolerancia és az igazságosság. A felelősségre vont tagállamot meghallgatják, ajánlásokat tesznek neki, és ellenőrzik;majd az unió fő döntéshozó szerve, a tanács – „a tagállamok egyharmada vagy az Európai Bizottság javaslata alapján és az Európai Parlament egyetértésének elnyerését követően” – megállapíthatja, hogy az értékeket tartósan megsértik.

És csak mindezek után határozhat a tanács minősített többséggel arról, hogy felfüggeszti az engedetlen tagország szavazati jogait. Ám e többlépéses jogi procedúra végéig még senki sem jutott el – mi több, az elejéig sem. Az írott jogszabályokat az EU-ban mindig legyőzi az íratlan szabály: tagállamok belső ügyeibe nem avatkoznak bele. Így történhetett, hogy európai vezetők (elég Berlusconi olasz kormányfőre gondolni) a legkínosabb politikai manővereket is annak biztos tudatában hajtották végre: elítélő újságcikkeken és háborgó nyilatkozatokon túl egyéb következményekkel nem kell számolniuk.

S mi tagadás, nem volt éppen sikertörténet az EU eddigi leglátványosabb akciója, az Ausztria elleni politikai bojkott sem. 2000-ben tizennégy uniós tagország döntött úgy, hogy a szélsőjobboldali Szabadságpárt hatalomra kerülése miatt befagyasztja a kétoldalú kapcsolatokat az osztrák kormánykoalícióval. Csakhogy a szankciókat néhány hónap múltán feloldották, megígérve persze, hogy továbbra is éberen figyelik a Haiderféle pártnak a bécsi kormányra gyakorolt hatását.

Egy dologra biztosan jó volt a kezdeményezés: megmutatta az Európai Unió befolyásának határait.