Statiszta voltam Bollywoodban
A legmodernebb bollywoodi (így hívják India Hollywoodját) filmstúdió tálalja fel a föld alatt a reggelit a statisztáknak – ám csak azután jöhetünk le, hogy megjártuk a sminkest és a fodrászt is, és kinézetünket jóvá hagyta a New York-i Filmakadémia pólóját viselő lány.
A 2006-ban épült, a hindi filmipar zászlóshajójának szánt Yash Raj stúdiót igyekeznek elzárni a rajongók és a sajtó elől, ám Ravichandran Judit engem gond nélkül becsempész. – Nicki statisztái vagyunk – mondja, és a biztonsági őr a nevünket sem kérdezi. Az apai ágon osztrák, anyai ágon magyar Judit németet tanít India legnagyobb városában. Majd egy éve kezdett hobbiból statisztálni, kisebb szerepeket vállalni reklámokban és filmekben.
Nyolcra jöttünk, de a „műszak” csak tíz után kezdődik. Mellettem két elegáns, hatvan év körüli iráni hölgy várakozik a folyosón. Néhány éve kezdtek statisztálni, a gyerekek kirepültek, ők meg unatkoztak otthon. Rutinosak: lábukon papucs, a tűsarkú még szatyorban. Igazuk van, már két órája álldogálunk, az én lábam máris fáj, pedig a forgatás még el sem kezdődött.
A statiszták fele afgán egyetemista, akik Punéban, a „szomszéd” hárommilliós városban tanulnak. Busszal hozzák őket Mumbaiba, fiúk-lányok nagy hálótermekben alszanak együtt a stúdióhoz közel. Wahid majdnem elszunyókálmár a felvételek elején – éjjel a szúnyogok „elvitték” az álmát. Amikor megtudja, hogy magyar vagyok, felderül az arca: „az egy jó ország, ott gyártják a Nokiát!” A kíváncsiság hozta ide, no meg a pénz is jól jön.
Vannak turisták is, őket a Colabán, a hotelek közelében szedik össze. Kizárólag a kaland kedvéért jönnek, az 500 rúpiás (körülbelül 2500 forintnak megfelelő) napidíj nem sokat számít nekik. Sophie és Tedd új-zélandiak, barátaikkal érkeztek négyhetes indiai körútra. Ez a második napjuk: a szálloda portása kérdezte meg őket, hogy van-e kedvük szerepelni egy filmben.
– Az indiai színészek utálják a külföldieket, mert sokkal kevesebbért is hajlandók dolgozni. Elméletileg a regisztrált helyi színészeket kellene hívni statisztálni, de nekik minimum 2500 rúpiát kell fi zetni. Az afgán fiúk meg 600 rúpiáért is eljönnek – meséli Judit. Emellett a bőrszín is fontos: Indiában mindenki fehéredni vágyik, így a statiszta minél sápadtabb, annál jobb.
Váratlanul elkiáltja magát valaki: befelé! Bevonulunk a stúdióba, ahol még zajlik a kamerák és a fények beállítása. –Mindig vigyázz magadra, mert őket nem érdekli, ha rád esik egy lámpa. Ha pedig tűz van, rohanj, mielőtt eltaposnak – figyelmeztet Judit, és elmeséli egy stúdió horrortörténetét, ahol pár éve háromszázan égtek benn. Magamban azt kívánom, bárcsak ne a nap elején hallottam volna a sztorit.
A jelenet, amelyet forgatunk, a bollywoodban megszokott zenés-táncos betét. A hindi nyelvű filmipar a legnagyobb a világon: évente közel ezer filmet gyártanak. A Business Week szerint évente 3,6 milliárd jegyet adnak el rájuk – a hollywoodi filmekre csupán 2,6 milliárdot. Pénzt azonban kevesebbet hoz: a belépő tizedannyiba kerül, mint Amerikában.
Bár az indiai sikerfilmeknek ma már nem elengedhetetlen velejárója a nagyszabású táncjelenet, itt most mégis ilyet forgatnak. A keret egy (hadi)tengerészeti bál, a díszletet büféasztalok és hatalmas, repülőgép-hordozókról készült fotók és kétméteresre nagyított kitüntetések jelzik. Mi, báli ruhás statiszták vagyunk az estély vendégei. A zenés jelenetben a tánckar a legfontosabb. A fiúk indiaiak, a lányok oroszok és ukránok. A szőke, hófehér bőrű lányok apró melltartókat és rövidnadrágot viselnek. Néhányuknak a témának megfelelően matrózgallér is jutott. – Őket még a statisztáknál is jobban gyűlölik az indiai színészek, mert egy nap 9-10 ezer rúpiát is megkeresnek, míg ők csak hármat –mondja Judit. Az egyik tavalyi szuperprodukció, a Kites forgatásán a dühös indiaiak rászabadították a rendőrséget a táncosokra, hogy ellenőrizzék a vízumukat. Ez nem ritka, de a nagy stúdiókban nem kell aggódni, mert ott van pénz lefizetni a rendőröket.
A táncosok talán a legprofibbak: tudják a lépéseiket, nem kell őket mosolygásra felszólítani. A sztárokat annál inkább: a maffi ózóarcú idősödő akcióhősök, Ajay Devgan és Sanjay Dutt, valamint a babaarcú 23 éves szépség, Kangana Ranaut egyaránt felettébb unott hangulatban érkeznek. Minden jelenetet beállítanak, majd sokszor elpróbálnak, mire őket a díszletek közé szólítják. Megtanítanak nekik pár lépést, majd felveszik a snittet. A táncjeleneteket ugyanis 3-5 másodperces egységekben rögzítik, majd úgy vágják meg, mintha a szereplők folyamatos mozgásban lennének. A rossz nyelvek szerint a színészek nem tudnak táncolni, ezért kell a digitális trükkhöz folyamodni. Lehet benne valami: ha egy jelenetet újra kell venni, az mindig a főszereplők miatt van.
A forgatást egy szóval le lehet írni: káosz. A stúdióban legalább kétszáz ember nyüzsög, óriási a hangzavar. Mi, statiszták sosem tudjuk, épp mi a dolgunk. Néha rám mutat valaki, megállít a díszlet egy pontján, akkor hamarosan felvétel jön. Ha szólnak, mosolyognom kell. Majd hirtelen elkezdenek felém tolni egy hatalmas kamerát és egy keverőpultot. Juditnak igaza volt: úgy jönnek, mintha ott sem lennék. Az utolsó pillanatban ugrom fel a pulpitusra, így semmi sem nyom agyon.
A forgatás tizedik órájában már csak az orosz táncoslányok vidámak és energikusak, még várakozás közben is nevetgélve lépéseket tanítanak egymásnak. Szükség is van rájuk: az utolsó jelenetek előtt már a hősnő energiaitallal a kezében érkezik a díszletek közé, s nehezebben erőltet mosolyt az arcára.
Pénzt nem kapok, az csak a harmadik nap után járna, így nem derül ki, mennyi lett volna a gázsim. Judit szerint azonban így is szerencsés voltam. A forgatás alig volt több mint tíz óra, le tudtunk ülni, sőt még enni is adtak.
