„Itt látható, hogy a haladás kerekei valójában visszafelé forognak. A már említett Montreal Limited például 1942 körül éjjel 11 óra 15 perckor húzott ki a New York-i Grand Central pályaudvarról, és reggel 8.25-kor, valamivel több mint kilenc órára rá érkezett meg Montreal ma már nem létező Windsor pályaudvarára. Ez az út ma csaknem 12 óráig tart.” Joggal vethető fel a kérdés: mennyiben tartozik mindez egy adóügyi vitához, ám az vesse az első követ Bernie Sanders szenátorra, aki képes lett volna 8 óra 37 percen keresztül a tárgyra szorítkozva szónokolni.

A 69 éves független politikus maratoni szóáradattal kívánta felhívni a figyelmet Barack Obama elnök és az ellenzéki republikánusok adókompromisszumára, amely bírálói szerint a gazdagoknak kedvez.

– Nem azért vagyok itt, hogy rekordokat döntsek, vagy látványosságot mutassak be. Hanem azért, hogy ameddig csak lehet, elmagyarázzam az amerikai népnek a tényt: sokkal jobban kell eljárnunk, mint amennyit ez az egyezség biztosít – mondta a rendszerint a Demokrata Párt szenátoraihoz csapódó Sanders.

Tény, hogy a figyelemfelkeltéssel nem volt gond. A közvélemény gyorsan észlelte, hogy Sanders – mint a The Washington Post megjegyezte – „vaskos brooklyni dialektusa töltötte be az üléstermet”. Felmondta a szenátus videoszervere a szolgálatot, miután több mint 12 ezren próbáltak rákapcsolódni, és az eseményt rögtön „csiripelni” kezdték a Twitter mikroblogon, ahol Sanders nyomban négyezer „társat” gyűjtött be.

Akcióját formailag ugyan nem tekintik obstrukciónak, tartalmilag azonban hét éve nem éltek ilyen hosszan az ellenzék régebben gyakoribb parlamenti módszerével. Ma általában elég elrettentésnek, ha kilátásba helyezik az obstrukciót; ezt háromötödös többség tudja leszavazni. 2003-ban egy szenátor az önéletrajzából is felolvasott, hogy elüsse az időt, éppen az obstrukciót akadályozó javaslattal szemben tiltakozva. Mások a telefonkönyvet találták a legalkalmasabbnak a célra.

Sanders tiltakozni akart a szóáradattal