Azad és Bakhtiar, a két barát­- biztonságuk érdekében álnéven nevezzük ­őket - italra vágyott egy hosszú nap után. El is indultunk az általuk ismert, titokban (a rendőröket lefizetve) szeszt is árusító boltokhoz, de este tíz körül mind zárva voltak. Végül egy főleg külföldiek kiszolgálására szakosodott libanoni étteremben próbálkoztunk, ahol a fiúk hosszasan győzködték a szemüveges, nyájas libanoni tulajt, adjon el alkoholt. A tulaj aggódott, hogy az ellenőrzőpontoknál megtalálhatják az italokat, és akkor baj lesz. Láthatóan azonban élvezte fölényét, s nem tartott soká míg egy üveg olasz siraz bort, és hat doboz Heinekent hajlandó volt eladni egy kisebb vagyonért. Aztán már csak Bakhtiar pakisztáni barátjának jóindulatát kellett megvásárolni egy kis „baksissal", hogy a különteremben zavartalanul folyhasson az ital és a beszélgetés.

Azad és Bakhtiar az ambiciózus, nyitott, angolul beszélő középosztálybeli fiatalok közé tartozik. Azad 12 évesen kezdett el dolgozni apja boltjában, a polgárháború alatt Kabul egyik negyedéből menekültek a másikba, éheztek. Bakhtiar apja a honvédelmi minisztériumban dolgozott a kommunista rezsim alatt, a mudzsahedek elől Pakisztánba menekültek, ahol az apa alkalmi munkákból tartotta el a családot. Ő ma ismét a minisztériumban van, de mivel „túl becsületes", nem gazdagodtak meg az új funkcióból. Azad és Bakhtiar is nemzetközi szervezeteknél dolgozik. A baráti társaság korábban Azad és felesége lakásán gyűlt össze, ám a húszas évei elején járó lány most az Egyesült Államokban tanul, így ­- mivel egyedülálló asszony vagy férfi Afganisztánban nem bérelhet lakást - a havi 600 dollárt felemésztő lakást fel kellett adni.

Elképesztő, zavarba ejtő társadalmi különbségek vannak Afganisztánban, akár Kabulon belül is. A város két különböző pontján, ugyanabban az órában előfordulhat, hogy míg valakit megkéselnek egy iskolában, mert becsmérelni merészelte padtársa törzsét, származását, mindeközben máshol egy csapat angolul kiválóan beszélő afgán fiatal lány és fiú sörözik és politizál, egymás között cserélgetve a népszerű amerikai sorozat, a 24 legújabb részeit.

Kabul manapság viszonylagos nyugalmat sugároz. Városszerte ellenőrzőpontok figyelik a forgalmat. Az ingatlanárakat az egekbe nyomták a nemzetközi szervezetek és követségek, melyek bármilyen árat megfizetnek egy jól védhető házért. Szállodák épülnek gyors egymásutánban, a nemzetközi jelenlét fényes bevételi forrással kecsegtet. Fél tucatnyi mobilszolgáltató működik, legutóbb a dél-afrikai MTN is megvetette lábát. A wifi, az internet egyáltalán nem szokatlan, sőt, igaz viszont, hogy a gyors, megbízható szolgáltatásért havonta akár 1500 dollárt is elkérnek. Az áramszolgáltatás is elég megbízhatóvá vált, amióta Üzbegisztánból importálják az elektromos áramot. Az egész álló nap zakatoló dugóban áruval megpakolt szekeret húzó öregember, koldusgyerek, valamilyen titkos-, vagy kormányzati szervhez tartozó óriás páncélozott Toyoták váltják egymást. A katonai konvojok ritkák, a dugóban egymáshoz préselődő autók közül lehetetlen elmenekülni, ha baj van. Az éttermek tele vannak: a paravánnal leválasztott „vegyes", női-férfi, helyiségekben a lányokról lehull a fejkendő, ismerkedő párok szégyenlősen sustorognak egy csésze zöld tea felett. A nyugatiaknak másféle éttermeket nyitottak az élelmes üzletemberek: alkoholt, nyugatias konyhát, sőt, néhol lányokat is lehet venni ezeken a helyeken, amelyek a muszlim hétvége előtt, csütörtökön megtelnek az olykor bántóan tudatlan külföldi civilekkel. Elegáns áruházak is nyíltak, ahol mindent lehet kapni. Bizarr látvány, amikor egy-egy hadúr betér egy ilyen boltba: nekem Gul Agha Sherzai dzsalalabadi kormányzóval és tucatnyi, fegyveres, turbános testőrével volt szerencsém együtt „vásárolgatni" a csillogó-villogó üzletben.

Helyi nyelvek szerint a viszonylagos nyugalom annak köszönhető, hogy a jelenlegi belügyminiszter nem húz ujjat a hadurakkal, akik így nem kavarják fel a kabuli állóvizet. A nyugalom nekik is jövedelmezőbb.

Kabul–Budapest, 2010. december

Biztonsági ellenőrzés a zöldségpiacon A szerző felvétele