Julian Assange egyelőre egy brit börtön biztonságát élvezi, de amit szervezetével, a WikiLeaksszel művelnek, az nem mindennapi. Az eddig leginkább csak terroristáknak, gengsztereknek és lator államoknak kijáró módon vagdossák el pénzügyi kapcsolatait. Eközben mindent megtesznek azért, hogy elvégezzék, amit korábban nem sikerült: megőrizzék a titkaikat. Nyomást gyakorolnak azokra, akikhez a titkok kerültek, s azokra is, akikhez kerülhetnek. Megkapó példája ennek az a levél, amelyben az egyik amerikai egyetem hallgatóit arra szólították fel, hogy a nyilvánosságra került diplomáciai táviratokat ne olvassák – a jövőbeni karrierjük érdekében. A kárvallottak álláspontja érthető, hiszen véres a fejük, szűkölnek, rugdosnak, csapkodnak. Ami nehezebben magyarázható, az a közvélemény, s némileg leszűkítve a szakmai közvélemény ellentmondásos hozzáállása a kiszivárogtatáshoz. Az eset modellje nem új. Korábban is szivárogtattak, nyúltak le titkokat, s ha azok valóban fontosak voltak, és mesterien dolgozták fel őket, akkor a szerzők sztárok lettek, díjakat és zsíros tiszteletdíjakat söpörtek be. Legkésőbb a Pentagon-iratok nyilvánosságra hozatala, 1971 óta újságírók generációi szocializálódtak úgy, hogy ez a cél. Most pedig a legtöbben, bár nem mondják, hogy nincs rendben, de fanyalognak, vonakodnak, nyögve nyelnek. Mások próbálják kisebbíteni a közlések jelentőségét.

Ebben valószínűleg benne van, hogy a folyamat beláthatatlan. A táviratok ma még csak néhány országban változtatták meg a közelmúlt történelmét, ahogy a Time magazin cikkírója megjegyezte, de még csak 1060 dokumentumot publikáltak a több mint 250 ezerből. Valószínűleg itt van az igazi baj. 1971-ben a New York Times 43 dokumentumot kapott meg, melyeket három havi ellenőrző, jogi és újságírói munka után kezdtek publikálni. Csakhogy a technológia, s nyomában az ideológia is nagyon megváltozott. Bradley Manning katona, a kiszivárogtató, megnyomta a „letölt” gombot, elballagott a kantinba, s mire visszajött, 250 ezer távirat volt a birtokában. Ezzel már nem keres meg az ember egy profi újságírót, hiszen az mit is tudna kezdeni vele.

A WikiLeaks viszont már e technológiai szint szüleménye, „nyílt forráskódúvá” tette a szivárgást. Ott a cucc, mindenki azt kezd vele, amit akar. A média ünnepelt popularizációja ilyen. Mindenki újságíró, blogger, elemző és hírszerző, a piac klikkszámokkal, kommentmennyiséggel eldönti, ki a jó, a hirdetők meg – leadva a harácsot a Google-nek – fizetnek. Ami jól nézett ki a gasztronómia vagy a puha hírmanipuláció területén, mintha nem mindenkinek tetszene a legkegyetlenebb hatalmi játszmák és a háborúk világában.

Kétségtelenül vannak e mostani esettel problémák. Halálos veszélybe sodródhat egy csomó ember, s nem is a kémeken esik meg a szívem, hanem újságírókra, civilekre, jobb sorsra érdemes politikusokra gondolok. Viszont az élet ilyen. A problémák keletkeznek, rájuk megoldásokat kell keresni. Az amerikai elit tekintélyes része megoldásként levadászásban gondolkodik, amitől bízvást ocsmányabb lesz a világ. Az azonban reményt keltő, hogy épp egy tegnapi külügyminisztériumi dolgozatukban, amelyet a Sajtószabadság Világnapja kapcsán fogalmaztak, azt írják: Aggódunk amiatt, hogy egyes kormányok egyéneket akarnak cenzúrázni, elhallgattatni, az információ szabad áramlását akarják korlátozni.