Apa elnézést kért
Öt tehenet fizettek „menyasszonypénzként” a kiszemelt vőlegény szülei Esther Somoire édesapjának, amikor a maszáj kislány tizenhárom éves lett. Esther azonban megmakacsolta magát: az esküvő helyett inkább befejezné a középiskolát, majd tanárképzőbe menne. – Az apám nagyon mérges volt. Azt mondta: a vőlegényed már tanár, nem is öreg, mit akarsz még? Amikor azt válaszoltam, hogy magam akarok tanár lenni, rám kiáltott: ne versenyezz folyton a fiúkkal! Megtagadta, hogy tovább fizesse a tandíjamat, és az édesanyámat is bántotta, mert úgy gondolta, ő nevelte belém ezt a makacsságot – idézi fel a 32 éves kenyai nő.
Az anyának valóban volt köze lánya elhatározásához. – Mindig biztatott, hogy tanuljak, hogy nekem ne olyan életem legyen, mint neki. Hogy ne vízhordással és fejéssel teljenek a napjaim, hogy ne kelljen a saját kezemmel építenem házat a gyerekeimnek – mondja. Apjának három felesége és tizennyolc gyermeke volt. Esther a második feleség legidősebb gyermeke. Általános iskolába véletlenül került: iskolát építettek a környéken, és minden családfőt megkértek, hogy legalább egy gyereket küldjön oda. Esther nyolcéves volt akkor, épp megfelelő korban, így egyik bátyjával együtt ő vágott neki minden nap a tíz kilométeres útnak. – Az aszálytól függően költöztünk, mindig oda, ahol legeltetni tudtunk. Ha túl messze mentünk az iskolától, egy darabig nem járhattam – meséli a halk szavú nő. A lányok közül kevesen fejezték be az alapfokú iskolát. – Először harminc maszáj lány volt az osztályban. Az utolsó évben már csak öt, a többieket mind férjhez adták.
Kenya déli, illetve Tanzánia északi részein él a maszáj nép. Úgy kilencszázezren lehetnek. Máig megtartották félnomád, állattenyésztő életmódjukat, annak ellenére, hogy a kormány többször megpróbálta „modernizálni” társadalmukat. Legelőik évtizedek óta tartó, a gyarmatosítók által egyre durvább kisajátítása, valamint az aszály miatt azonban egyre többen kényszerülnek feladni ezt az életmódot.
Az évszázados szokásokhoz azonban továbbra is ragaszkodnak. A többi lányhoz hasonlóan, tizennégy évesen Esther is átesett a „női körülmetélésnek” nevezett kegyetlen rítuson, amely a nemi szervek megcsonkításával jár. Innentől a lányok már nőnek számítanak, férjhez adják őket, ezért nem folytathatják az iskolát. Ez Esther egyik legfontosabb ügye: igyekszik megismertetni az oktatás fontosságát a maszájokkal, és felhívni a lányok figyelmét a korai terhesség és a nemi betegségek veszélyeire. De ennél egyszerűbb dolgokkal is meg kell ismertetnie őket: például az egészségügyi betéttel, hogy a menstruációjuk idején ne kelljen kimaradniuk az iskolából.
Esther sikeresen szállt szembe apja akaratával, mivel az iskola igazgatónője befogadta magához, és a tandíjára is szerzett pénzt jóakaróktól. Az egyetlen maszáj lány volt a középiskolában. Később valóra vált az álma, és tanárnak tanulhatott. – A főiskolán találkoztam más népcsoportba tartozó lányokkal, akik nálam idősebbek voltak, és hajadonok.Mire főiskolára mentem, minden egykori iskolatársam férjnél volt, és nekem is eszembe jutott, hogy talán az lehet a helyes út... Ott végre rájöttem, hogy teljesen normális vagyok – mondja nevetve.
Amint elvégezte az iskolát, hazatért, és tanítani kezdett. Ugyanekkor veszítette el édesanyját, és hirtelen neki kellett legidősebb testvérként ellátnia a kisebbeket. –Dolgoztam, hogy taníttatni tudjam őket, és hogy legyen mit enniük. Mind jártak iskolába, az egyik fiút kivéve, akinek a kecskékre kellett ügyelnie – meséli. Csupán hat hónapig maradt a modern és mindennel felszerelt, nemzetközi segítséggel megépült iskolában. – Rájöttem, hogy hiába van ott az az iskola Magadi közepén, ha nem járnak oda a maszáj gyerekek. Volt olyan család, amelyik háromszáz méterre lakott az épülettől, de nem íratták be a gyereket, mert nem tartották fontosnak. Egy idő után azon vettem észre magam, hogy délelőtt tanítok, délután pedig a maszáj családokat győzködöm az iskoláztatás értékéről – idézi fel.
Hamarosan a Christian Childrens Fund, a Keresztény Gyermekalap nevű civil szervezet munkatársa lett, és közben egyetemi diplomát is szerzett. Az oklevéllel és a nemzetközi szervezetnél szerzett tapasztalattal tért haza aztán Magadiba, és hozta létre saját alapítványát. A Centre for Indigenous Women and Children, azaz az Őslakos Nők és Gyerekek Központja egészségügyi tanácsokat ad, segítőket képez, élelmet (vagyis tejet adó kecskét) juttat az éhező gyerekek családjának. Elmondja az embereknek, milyen jogaik vannak a nemrég elfogadott alkotmány szerint, és arra biztatja őket, hogy ezeket követeljék is ki maguknak. Épp ezért a hatóságoknál is próbál lobbizni. – A maszájok még mindig nem részesülnek egyenlő elbánásban. Hiába mondom a lányoknak, hogy járjanak szűrővizsgálatra, vagy az apáknak, hogy küldjék iskolába a gyereket, ha se kórház, se iskola nincs a környékükön – keményedik meg a hangja. A kisebbségek jogaiért harcoló európai civil szervezettel, a Minority Rights Grouppal akkor került kapcsolatba, amikor az médiatréninget hirdetett aktivisták számára. Az MRG segítségével azóta többször járt Európában, ahol döntéshozókat igyekszik meggyőzni arról, hogy ne csak a „nagy közösbe” beadott pénzzel segítsék Afrikát, mert az nem ér el a kisebbségekhez. A kenyai kormány ugyanis nem kéri ki a véleményüket, amikor elosztja a segélyt. Esther úgy véli, kevés pénzből is lehet fontos segítséget adni: Magyarország például a vízellátás terén nagy tapasztalatokkal rendelkezik. Ezt kihasználva, közvetlenül a rászoruló közösségekkel együttműködve, kevés pénzből is nagy változásokat tudnának hozni egy-egy afrikai kisebbség mindennapjaiba. Esther már másodszor járt Budapesten. A város tetszik neki, csak ilyenkor neki túl hideg.
Esther dolgát ma már megkönnyíti, hogy ismeri minden törzsi vezető Magadiban, és bármilyen program, gyűlés vagy képzés megszervezésében segítik. – A legtöbbjük gyermekkorom óta ismer, végignézték a küzdelmemet apámmal, a megcsonkításomat, azt, hogy befejeztem a középiskolát. Büszke vagyok rá, hogy sokan most már azt mondják: azt akarom, hogy olyan legyen a lányom, mint te!
Édesapja is bocsánatot kért tőle. Elmondta: nem azért akarta férjhez adni, mert nem szerette, hanem mert nem tudta, hogy az iskola milyen fontos. Mióta pedig látta, hogy a diplomája segítségével pénzt keres és abból látja el testvéreit, a lányok oktatásának legnagyobb szószólója lett. – Főleg azután, hogy amikor új házat építettem a testvéreimnek, a tetejére a hagyományos tehéntrágya helyett fémlapot tettem. Így nem kell minden eső után javítgatni – mondja Esther nevetve. Majd hozzáteszi: – Később férjhez is mentem, szerelemből egy maszáj fiúhoz. Az volt az apám legnagyobb félelme, hogy nem így lesz! A nagy családról, úgy véli, le kell mondanom a munka miatt, így csak három gyereket tervezek.
– Nálunk ez a minimum – válaszolja, amikor megemlítem, hogy Európában az már nagy családnak számít.
Az eredeti terveiben még hét-nyolc gyermek szerepelt. Egyébként ez is egy azonmaszáj hagyományok és értékek közül, amelyeket megőrzendőnek tart. – Én is arra fogom nevelni a gyermekeimet, amire az édesanyám nevelt engem. Engedelmességre, toleranciára és felelősségteljes életre. Ezek olyan lelki stabilitást adtak, amilyet egy egyetemi vagy főiskolai társamnál sem tapasztaltam – mondja. És hogy mi a nő szerepe a maszáj családban? – Hajóskapitányként kijelölni az irányt a család számára, meghatározni a szabályokat, majd stabilan tartani a kormánykereket.
