A hosszú hibernálásból 1989–1990-ben ébredező, gorbacsovi Szovjetunióban éledni látszó orosz civil társadalom túlságosan is gyorsan visszaszorult. A Szovjetunió összeomlását követő döbbenetes megélhetési nehézségek mindennapos gondjai arra ösztökélték az oroszokat, hogy családjuk legsürgetőbb szükségleteinek kielégítésére összpontosítsanak. Beállt a polgári közöny állapota.

Vlagyimir Putyin tehát egy uralkodó számára lehető legjobb pillanatban került hatalomra – amikor a nép „hallgat, mint a sír”. Putyin ezt az apátiát ravaszul összekapcsolta a posztszovjet gazdaság növekedésének első jeleivel, hogy egy új társadalmi szerződést kössön: emeli az életszínvonalat, cserébe az oroszok elfogadják alkotmányos jogaik szigorú korlátozását.

Egészen a legutóbbi időkig mindkét fél tartotta magát ehhez a hallgatólagos megállapodáshoz. Ám a globális pénzügyi válság kirobbanása után a Kreml már nem tudta biztosítani az életszínvonal emelését, ezért mindenképpen új társadalmi szerződésnek kell születnie, különösen, mivel egy új, már a posztszovjet érában felnőtt nemzedék lépett be a politikába, egy olyan generáció, amelyet már nem mérgezett az a félelem, amely elődeikbe a szovjet állami terror évtizedei alatt beleivódott.

Putyin és környezete az elmúlt évtizedben még tovább feszítette a húrt, de szinte semmilyen ellenállást nem tapasztalt teljhatalmi törekvéseivel szemben. Mára az Oroszország alkotmányában felsorolt polgári és politikai jogok közül egy maradt meg: az ország elhagyásának és a visszatérésnek a joga. Az összes többi elveszett, vagy jelentősen csorbult.

Ám az orosz polgárok, kivált a fiatalabbak kezdik felismerni, mit vesztettek. Ráadásul a posztszovjet nemzedéknek egészen más elképzelése van a tisztes megélhetésről, mint a szüleiknek, ezért az igényeik nagyobbak.

Sokan utaznak külföldre, mindannyian néznek külföldi filmeket, s látják, hogy a hozzájuk hasonló társadalmi státusban lévő nyugatiak sokkal kényelmesebb életet élnek, mint ők. A szovjet emberek többségének nem volt autója, nyaralója, még saját lakása sem. Ma egy fiatal kisemmizettnek érzi magát, ha ezekkel nem rendelkezik.

Eleinte az emberek nem foglalkoztak a polgári jogokkal, mivel a jólét korábban ismeretlen lehetőségeinek kihasználására törekedtek. Arra számítottak, hogy a Kreml megteremti ehhez a feltételeket. Most már azonban kezdik fokozatosan felismerni, hogy a kormány erre képtelen.

Az alkotmányos jogok helyreállításáért folyó harc 2009-ben vált egyáltalán észrevehetővé. A moszkvai Győzelem (Triumfalnaja) téren tüntetők következetesen követelték A békés gyülekezés jogát rögzítő 31. cikkely tiszteletben tartását. A Dvizsenyije-31, a hasonló gondolkodású ellenzékiek ernyőszervezete gyorsan terjeszkedett, s két hónapja egy időben szervezett tüntetéstMoszkván kívül még 48 városban a szabad gyülekezés jogának védelmében. Korábban ilyen egyidejű tüntetéseket általában csak a lakbérek és a közműdíjak emelése ellen szerveztek.

Vannak más jelei is a civil ébredésének, különösen az interneten, amit a Kreml nem tud úgy ellenőrizni, mint a többi médiát. A polgárok elkezdték önszerveződésre használni az internetet, például különböző városokban egyidejű flash mobokat hirdetnek. Legutóbb az internet segítségével leplezték le nyilvánosan, hogy a hatóságok miként sértik meg az emberi jogokat, mivel az erről készült képek a világhálón azonnal hozzáférhetővé váltak mindenki számára. A hatóságoknak el kellett számolniuk a történtekkel, meg kellett büntetniük embereiket, akik ily módon reflektorfénybe kerültek.

Az orosz szövetségi kormány és a regionális hatóságok riadót fújtak a gyorsan erősödő civil aktivitás láttán. Ám most is csak a régi módszerekkel – elnyomás, megfélemlítés, félretájékoztatás – reagálnak, mintha mit se változott volna a világ. A 2011 decemberében esedékes parlamenti választásokra és a 2012 márciusában következő elnökválasztásra tekintettel is felettébb idegesek a vezetők a civil mozgalmak erősödése miatt. Nem nehéz rájönni, miért. Az elmúlt évtizedben a választási rendszert úgy „fejlesztették tovább”, hogy az eredmény semmiképpen ne vezessen a szövetségi kormány leváltásához. Így csupán az utcai tüntetések és a civil aktivitás más formái maradtak. Mivel a legjelentősebb médiumokat a kormány ellenőrzi, ez az egyetlen eszköz, amellyel a polgárok kifejezhetik, mit is gondolnak az ország vezetőiről.

A szerző veterán emberi jogi aktivista, a Moszkvai Helsinki Csoport igazgatója

Project Syndicate