Pirán új vezetője nem üres frázisokat puffogtat, első intézkedéseinek egyikeként elrendelte például, hogy az önkormányzati előadóknak minden levélre és beadványra 48 órán belül el kell készíteniük az érdemi választ. Arra a hitetlenkedő és provokatív újságírói kérdésre, na jó, persze, de ténylegesen vajon miből fogják észrevenni a pirániak, hogy már más ül a polgármesteri székben, pedig így felelt: – Bárki felhívhatja az irodámat azzal, hogy beszélni szeretne velem. A titkárnőm azonnal ad egy közeli időpontot.

Doktor Bossman, ahogy őt errefelé nevezik, ugyanis a közvetlen kapcsolattartásra esküszik meg a párbeszédre. Azt mondja, orvosi munkája során megtanult hallgatni és meghallani azt, ami fontos. Mi más lehetne tehát az irányítási módszere majd a piráni önkormányzatnál is, ahová az afrikai emberek nyitottságából, kedvességéből és nyugodtságából is szeretne minél többet becsempészni.

Nehéz eldönteni, hogy a szlovénul lassan és akcentussal beszélő, folyton mosolygó férfi vajon végtelenül naiv-e, avagy tényleg komolyan gondolja mindezt? Mindenesetre, amit mond felüdítő a mai zavaros világban, koncepciója pedig egyszerű és kézenfekvő alapvetéseken nyugszik. Azaz: nem azt kell nézni, melyik pártból érkezik egy hasznos kezdeményezés, javaslat, a település irányítása közös ügy. A polgármesterváltás nem egyenlő tisztogatással, aki jól végzi a munkáját, arra az új vezetőnek is szüksége van. A pályázati munkákra meg a legjobb szakembert, vállalkozót kell kiválasztani, a város fejlesztését szolgáló üzletekben nincs helyük kiskapuknak és háttéralkuknak.

Bossman nem hirdette magát óriásplakátokon a kampány idején, ellenben személyesen járt házról házra és elbeszélgetett az emberekkel.

A támogatóiról pedig így nyilatkozott: –Nem fogadtam el olyanok segítségét, akiknek később valamilyen szívességgel kellett volna kimutatnom a hálámat. A nevem tiszta, minden aláírásomért vállalom majd a felelősséget, senkinek a bábja nem leszek.

Úgy tűnik, Peter Bossman a szlovén tenger partján eltöltött csaknem negyedszázados konszolidált élete alatt is megőrzött valamennyit abból a forradalmári lendületéből, ami miatt annak idején el kellett hagynia szülőföldjét. Hiszen 1955. november 2-án, Ghánában látta meg a napvilágot, alig néhány fokkal északra az Egyenlítőtől. Két lány- és hat fiútestvére van. Édesapja a híres ghánai politikus, függetlenségi harcos Kwame Nkrumah barátja, orvosa és tanácsadója volt. A gyarmati sorból felszabadult ország első kormányfőjét és köztársasági elnökét aztán 1966-ban katonai puccs váltotta le – a Bossman család onnantól kezdve a rendszer ellenségének számított. Peter egész fiatal kora óta tüntetett a junta ellen. A hetvenes évek második felére már olyannyira égett a lába alatt a talaj – közben pedig a testvérei is szétszéledtek a nagyvilágban, és Amerikában, Kanadában, illetve Nagy-Britanniában telepedtek le –, hogy állandó demonstrálás helyett megpályázott egy angliai ösztöndíjat. Válaszra azonban hiába várt. Ekkor az illetékes hivatal egyik vezetője Európa térképét tolta elé, és rábökött egy pici pontra. Belgrád – betűzte ki a városnevet Peter Bossman, majd határozottan megrázta a fejét, és kijelentette: „Furcsa, kommunista országba nem megyek”.

A hatóságok folyamatos zaklatása miatt hamarosan revideálta azonban az álláspontját, és 1977-ben mégiscsak felült egy repülőre. A sors fintora, hogy Belgrádból – máig rejtélyes okok miatt – néhány nap múltán Ljubljanába irányították át. Még csak nem is hallott addig erről a különös nevű helyről.

– Tiszta, zöld, tehát meglepően szép volt a koszos és forgalmas Belgrád után, ráadásul azonnal felvettek az orvosi karra, persze hogy maradtam – emlékszik vissza azokra az időkre.

Sőt hamarosan teljesen beleszeretett az akkor még tagköztársaság Szlovéniába. Volt ebben része azért annak is, hogy az egyetemen talált társat magának, méghozzá egy horvát lány személyében, akit hamarosan elvett feleségül. 1986-ban együtt érkeztek meg az Adria partjára, ahova több nyelvet beszélő orvosokat toboroztak a nyári szezonra. Azt meséli, senkit nem érdekelt a bőrszíne, a helybeli páciensei csak azt nézték, mit tud, és hogy megértethetik-e vele magukat szlovénul is. Ma már ő vezeti az egyik legsikeresebb magánrendelőt Koperban.

Tulajdonképpen boldogan élhetett volna a szintén orvos feleségével és két lányával, minden politikai szereplés nélkül is. Tizenhat évvel ezelőtt azonban az egyik barátja rábeszélte arra, hogy kapcsolódjon be a helyi ügyekbe. Azzal győzködte, hogy gyógyítóként nagy tekintélye van, ha ő képvisel valamit, komolyan veszik az emberek. Így kezdődött.

A folytatás az lett, hogy helyet kapott a városi tanácsban, és mivel megrögzötten baloldalinak tartja magát, a szociáldemokraták soraiba lépett be. Arra viszont megesküszik, hogy fel sem merült benne a polgármesterség lehetősége. Illetve két évvel korábban volt azért neki is egy álma, méghozzá, hogy a pártja (SD) élére léphetne. A változásra ácsingózó, fiatal szociáldemokraták tolták őt előre, akik a mostani miniszterelnök Borut Pahor lehetséges kihívóját látták benne. Régebb óta politizáló párttársai azonban leintették, és gyorsan visszaküldték Piránban, hogy inkább a helyhatósági választásokon mérettesse meg magát. Valójában senki nem hitt akkor még a győzelmében.

Ellenfele – a korábbi polgármester – Tomazs Gantar, a helybeli oligarchák egyikeként szintén csak mosolygott rajta. Nagy valószínűséggel ez lett a veszte.

Doktor Bossman modern Don Quijoteként szállt ugyanis harcba. Alaposan megfigyelte, hogyan vezeti Gantar a várost, majd épp az ellenkezőjét hirdette meg a kampányában. Megközelíthetetlenség helyett például közvetlenséget, látványos beruházások ellenében pedig ésszerűséget. Valóban odafigyelt arra, hogy mi foglalkoztatja a helybelieket és megoldást kínált rá.

A bőrszínét innentől kezdve senki nem nézte, sőt talánmég előnyt is jelentett, hogy a távoli földrészről érkezett. A szlovén tenger partján nagyon sok, egykor vagy épp mostanában idetelepült macedón, szerb, bosnyák és horvát él. Aki pedig tősgyökeres szlovénnak vallja magát, minimum félig olasz.

A helybeliek többsége tehát az elfogadni, hogy engem is elfogadjanak elvén áll. Azt vallják, hogy egy beilleszkedő idegen mégis jobb, mint egy átutazó, aki csak jön és megy. Ezt alátámasztandó Peter Bossman is beadta a kérelmét az állandó tartózkodási engedélyre a kampány kezdetén.

Nem igazán szereti egyébként, hogy piráni, szlovéniai vagy kelet-közép-európai Obamának nevezik. Én csak egy vagyok a többi piráni ember közül, mondja ilyenkor. Ám épp ez az igyekezete okozhatja netán majd az ő vesztét. Már rögtön az elején nehezen megoldható helyzetbe keveredett ugyanis: orvosként most együtt sztrájkol a kollégáival a kötelező és igen kevés pénzzel díjazott hétvégi ügyelet miatt. Aztán meg be kell mennie a hivatali irodájába, hogy megoldja a sürgősségi ellátás ügyét a hozzá tartozó településeken. És az 48 óra alatt neki sem megy.

Nehéz eldönteni, hogy a szlovénul lassan és akcentussal beszélő, folyton mosolygó férfi vajon végtelenül naiv-e, avagy tényleg komolyan gondolja mindezt?