A középkor kísért
– Hat évig állt az ENSZ kínzásellenes bizottságának élén. Javult-e valamit a helyzet?
– Attól tartok, nem. Persze mondhatjuk, hogy épp 2004 végén kerültem a bizottság élére, amikor a terror elleni háború a tetőfokán volt: akkor kerültek nyilvánosságra az abu graubi kínzások. Az amerikai politika nem tiltotta, sőt nem is ítélte el a kínzásokat, éppen ellenkezőleg, megpróbálta szalonképessé tenni azokat, mondván, ez a kisebbik rossz, csak így juthatunk fontos információkhoz. Szerencsére ez a szemlélet Barack Obama elnökké választásával megváltozott. De ez csak egy speciális szelete a történetnek. A kínzások 90 százalékát ugyanis teljesen hétköznapi emberek, tolvajok vagy kisstílű bűnözők ellen követik el a világon, különösen ott, ahol a rendőrség mérhetetlen nyomás alatt van, hogy beismerő vallomásokat csikarjon ki. Az elmúlt hat évben 18 országban jártam, ebből 17 helyen fordult elő kínzás, volt, hogy csak egy-egy esetben, de sok helyen szisztematikusan.
– A demokratikus országokban már nem élnek ezzel az eszközzel, a kínzás csak a „gonosz diktatúrák” módszere?
– Nem ilyen egyszerű. Az egyik legutóbbi utamon például Görögországban jártam, ahol a rendőri erőszak megdöbbentő volt. Természetesen nem találtam klasszikus kínzásokat, senkit sem kötöznek le, és kínoznak meg, hogy vallomást csikarjanak ki tőle, de a rendőrök nagyon keményen lépnek fel. A másik ijesztő fejlemény a börtönviszonyok romlása: a bevándorlókat egyszerűen embertelen körülmények között tartják fogva. Vagyis Európában is van mit javítani a hely-
– Mit jelent a mai világban a kínzás, meddig mehet el egy rendőr?
– Ezt világosan definiálja az ENSZ alapokmánya. Vagyis a súlyos testi vagy lelki sérülések okozása egy kiszolgáltatott embernél, meghatározott cél érdekében. Ez lehet egy beismerő vallomás vagy valamilyen fontos információ kikényszerítése. Amikor a rendőrség valakit őrizetbe vesz, akkor természetesen szabad erőszakot alkalmaznia, ha az illető ellenáll. Itt nehéz megállapítani, hogy hol vannak a határok, meddig lehet elmenni. De ha valaki már a rendőrautóban ül, meg van bilincse lve, akkor nem lehet megütni. Ám szögezzük le, egy pofon nem egyenlő a kínzással. Sajnos ennél sokkal durvább dolgok történnek: a körömtépéstől az elektromos sokkoláson át a karoknál fogva történő felakasztásig sok mindennel találkoztam. Egy részük a középkor, a spanyol inkvizíció találmánya, de a mai napig élnek vele. Jordániában például megégetik az illető talpát, majd a véres sebekkel són kell végiggyalogolnia. Vagy ott vannak a lelki kínzások, amelyek néha még sokkal rettenetesebbek: amikor gyerekeket kínoznak meg a szüleik előtt vagy amikor az amerikaiak vízbefojtással rémisztgették a rabokat.
– A kínzók nem érzik , hogy szörnyű dolgokat cselekszenek?
– Ijesztő, de nem. Úgy érzik, hogy akiket kínoznak, törvényen kívül állnak, ők a „roszszak”, ellenük bármi elkövethető. Ezt még a fejlett demokráciákban is láttuk: az Egyesült Államokban például szinte egyik napról a másikra elfogadták, hogy meg lehet kínozni terrorizmussal gyanúsított embereket. Szabályosan törvényen kívül helyezték őket, amikor elvitték őket Guantánamóra, hogy ott azt tegyenek velük, amit akarnak. Nem egy-egy rendőr gonoszságán múlik a dolog, a rendszer így működik. Afrikában ugyanez a helyzet: óriási a nyomás az amúgy rosszul fizetett rendőrökön, mind a társadalom, mind a média részéről is, hogy mielőbb megoldjanak egy ügyet. Bármi áron.
– Meddig mehetnek el a hatóságok, amikor egy gyerekrablásról vagy egy merénylet megakadályozásáról van szó?
– Itt sem szabad engedményeket tenni. Belátom, ilyenkor nagyon nehéz a rendőrök feladata. De nincs olyan, hogy „egy kis kínzás”. Vagy betartom a szabályokat, és tiszteletben tartok bizonyos alapjogokat, vagy nem. Emlékszem, Németországban 2002-ben nagy vitát kavart, amikor a frankfurti rendőrfőnök kínzással fenyegetett meg egy fiatalembert, akit azzal gyanúsítottak, hogy váltságdíjért elrabolt egy tizenegy éves gyereket. Valóban ő volt a tettes, ám a fenyegetés ellenére sem lett meg a gyerek, csak később a holtteste.
– Mint jelentéstevő, honnan származtak az információi, mennyire tudott megbízható adatokhoz jutni?
– Mindig csak olyan országba látogattam el, ahová meghívtak, ott viszont nagyon kemény feltételeket szabtam: akkor és oda megyek, azzal beszélek, akivel én akarok. Börtönbe, elmegyógyintézetbe, menekülttáborba, akár éjjel vagy kora hajnalban. Vittem magammal fotóst illetve törvényszéki orvosi szakértőt: ha valaki elmondta, hogy kínozták, a kollégáimmal gyorsan meg tudtunk bizonyosodni arról, hogy ez valóban így történt. Sokszor a cellatársak tanúskodtak is, de a hatóságok gyakran igyekeztek őket eltávolítani. Volt, hogy „túlságosan” is készültek: Kazahsztánban például frissen kifestett börtönökkel vártak, ropogós ágyneművel, ami sejteti, hogy milyen lehetett a helyzet korábban. Kínában még a mobiltelefonjainkat is lehallgatták, árnyékként követtek minket.
– Mit tud elérni az ENSZ a jelentéseivel?
– Független testület vagyunk, minden látogatás után a nyilvánosság elé tártuk a tapasztalatainkat. Igyekeztem hangsúlyozni, hogy elsősorban nem kritizálni megyek, hanem szeretnék segíteni az adott országnak. Sok kormány partner is az együttműködésben, a kínzásokra nem ők adnak explicit utasítást, csak egyszerűen így működik a rendszer, és nincs erejük fellépni ellene. Most egy EU-projekttel folytatom ezt a tevékenységet, segítünk azoknak, akik változtatni szeretnének: rendőri tréningekkel, jogi tanácsadással, technikai javaslatokkal.
