Az izgága tekintetű Szulejman Kardos a gitárját hangolja: a csapat Isztambulba készül, fellépésük lesz egy egyetemi fesztiválon. – Közhely, hogy a rockzene univerzális, de mi ezt itt a gyakorlatban is tapasztaljuk – mondja a 28 éves Sziddik Ahmad basszusgitáros a dobfelszerelés mellé kuporodva.

A zenekar 2008-ban alakult, de a zenélés vágya már korábban bennük élt. A polgárháború és a tálibok elől Sziddik családja Pakisztánba, Szulejmánék Üzbegisztánba, a dobos Musztafa Habibi pedig Iránba menekült. A fiúkat idegenben fertőzték meg a nyugati ritmusok. Mindhárman tanultak zenét, és arról ábrándoztak, hogy egyszer majd rockot játszanak. Ez végül is a legvalószínűtlenebb helyen, Kabulban vált valóra: innen is kapta a zenekar a nevét.

A dobos és a basszusos már 2002-ben egymásra talált. A 20 éves Szulejman, aki nyurga alkatával, szemébe lógó, félrefésült hajával legalábbis külsőségekben tökéletesen illik a mai rockzenészek közé, 2007-ben csatlakozott: ekkor kapott a zenekar énekest, dalszerzőt. – Az indie pop és a low-fi határozza meg a stílusunkat. A Radiohead, a Beatles, az Oasis volt ránk hatással – említ egy-egy példát a legnagyobb természetességgel Szulejman.

A zenekar olykor havonta háromszor-négyszer is fellép, éttermekben, követségeken, magánbulikon. Felvettek egy teljes albumot, 12 számot énekelnek angolul. Nyitni akartak az afgán közönség felé, ezért a kabuli amerikai egyetemen léptek fel 500 afgán diák előtt. – Tartottunk attól, hogyan fogadják ezt a zenét a honfitársaink, de tetszett nekik – mondja Sziddik, Keith Richardsot megszégyenítő lazasággal.

Ezzel együtt nem nagyon reklámozzák magukat Afganisztánban. A helyi sajtóban nem is kívánnak szerepelni, nincs is olyan tematikájú műsor, ahová beférnének. Még soha nem fenyegették meg őket, de a félelem mindig ott lebeg körülöttük. – Veszélyes ügy ez a rock, mert az afgánok a rockzenét rögtön összekötik a hozzá kapcsolódó, a szemükben bűnös életstílussal. Pedig bennünk minden afgán, csak éppen rockzenét játszunk – magyarázza Sziddik. Előkerülnek az alkoholmentes sörök a zacskókból, de a fiúk arról is biztosítanak: mi sem egyszerűbb, mint alkoholhoz jutni Kabul tulajdonképpen bármelyik boltjában, csak jól kell tudni kérni.

– A lényeg, hogy mindegyikünket támogat a családja, anélkül nem menne – teszi hozzá Szulejman, amikor a szüleik véleményéről kérdezem. Kisebb rajongótáboruk is van már Kabulban, akik néha teázni hívják őket, és ezernyi közös képet készítenek. A fiúk azt szeretnék, ha egy nagy lemezcég szerződtetné őket, és nemzetközi hírnévre tennének szert. De Afganisztánból nem akarnak elmenekülni.

A sok beszéd után végül megragadják a hangszereiket. Pörgős, életerős talpalávaló csendül fel, szerelemről, szabadságról szóló szellemes dallamokkal. És dübörög a basszus a kabuli estében.

Kabul, 2010. november

„Bennünk minden afgán, csak éppen rockzenét játszunk”