E bejelentés nyomában óriási vihar támadt, és nem annyira a bal-, mint a jobboldalon. Az elvonásnak ez a formája a konzervatívok választási programjában ugyanis egyáltalán nem szerepelt. Magyarán: amikor elhallgatta, mire készül, Osborne és főnöke, Cameron miniszterelnök is félrevezette azt a réteget, amely amúgy zsigerből a torykra szavaz. A felháborodás további oka: a legjobban kereső bérből és fizetésből élők úgy gondolják, hogy ők a magasabb adójukkal nem hogy a saját családi pótlékuknak teremtették meg a fedezetét, de a szegények pótlékát is ebből fizeti az állam. Pénzügyminiszterük okfejtése az ellenkező irányban halad: „nehezen indokolható, hogy az alacsonyabb jövedelműek adójából finanszírozzuk azoknak a családi pótlékát, kik náluk sokszorta többet keresnek”.

Osborne érvelésének magva („a szegény ne finanszírozza a gazdag jólétét”) tőről metszetten baloldali. Az ember zavarba jön. Jól hall? A jobboldal, amely „a régi rend leépítését” tűzte a zászlajára, egyrészt hazudik, másrészt ellopja a baloldal érvelését?

A vicc az, hogy nem lopja el. A sokszorosan megújult brit baloldal ezúttal az alanyi jogon járó juttatások (így a családi pótlék) érintetlen megőrzése mellett van ugyan, de jelzi, hogy a konzervatív/liberális koalíció által kezdeményezett kiadáscsökkentő intézkedések „nem mindegyikét” fogja opponálni.

Nem is teheti. A brit költségvetés GDP-hez mért hiánya ez idő szerint meghaladja a rémületes 11 százalékot (Magyarországon 4 százalék körül lesz), amit természetesen le kell építeni. A Cameron-kormány a „durva változat”, az ellenzék a „puha változat” mellett van. 2015-ig a kormánykoalíció épp annyival akarja csökkenteni a közkiadásokat, mint amennyi Magyarország egyéves nemzeti jövedelme. Az országra a „nemzeti összefogás” jegyében cudar idők várnak. Fizetések és nyugdíjak befagyasztása, sok minisztérium költségvetésének negyedével való megkurtítása; az állami feladatok „kiszervezése” hozzájuk rendelt források folyósítása nélkül; az egyetemi tandíjak emelése, az általános és ingyenes orvosi ellátás „átszervezése”, jóléti és szociális juttatások „plafon” alá szorítása, amit a sokgyermekes munkanélküli családok fognak legjobban megszenvedni.

Ez a radikalizmus Margaret Thatchert idézi, bár ő egy már nem létező szféra, az állami tulajdonú nagyipar kiéheztetésével és kivéreztetésével spórolt. De, mint minden spórolásnak, az akkorinak is, a mostaninak is, munkanélküliség és elszegényedés volt/lesz a vége. A Munkáspárt szerint a toryk annyi pénzt és olyan gyorsan akarnak kivonni a gazdaságból, aminek áldozatul esik a növekedés. Kevesebbet és lassabban: ez az ellenzék jelszava, miközben felelősei az eladósodottságból rohamtempóban kimenekülő, ám megint a recesszió felé tartó Írország „sokkterápiás” módszereit idézik negatív példa gyanánt.