Miért szegény Afrika?
Az afrikai tömegeket sújtó szegénység nem arról szól, hogy meg kell számolni minden egyes garast és jól beosztani azt a keveset, ami van. Hanem arról, hogy nincs mit enni ma, és nincs mit enni holnap. És nincsen pénz gyógyszerekre és iskolába járni. És nincsen ott a háttérben egy állam, ami támogat, ami segít. De miért?
A jelenség okai nem csak Afrikában rejlenek – ugyanolyan nagy szerepet játszik bennük a több évtizedes gyarmatosítás, mint az aktuális nemzetközi gazdaságpolitika vagy éppen a pápa fogamzásgátlás-ellenes megnyilvánulásai.
A legelmaradottabb afrikai országokban az emberek jelentős része a mezőgazdaságból él, a termés viszont sokszor kiszámíthatatlan a változó éghajlati viszonyok miatt. Egy-egy árvíz, sáskajárás vagy éppen a folyamatos esőhiány képes elpusztítani emberek milliónak az évi termését, és ezáltal az egyetlen bevételi forrását.
Azok pedig, akik hátrahagyják a földjüket és a jobb megélhetés reményében tömegesen a nagyvárosokba vándorolnak, pillanatok alatt a külvárosi nyomornegyedekben találják magukat, lakás és munka nélkül. Egyik napról a másikra próbálnak megélni, alkalmi, sokszor alantas munkákból. Cipőt tisztítanak az út szélén, telefonkártyát árulnak vagy éppen tehetősebb embereknek segítenek hazacipelni a csomagjaikat, fillérekért.
A problémában óriási szerepet játszik a társadalom megosztottsága is, ami részben annak köszönhető, hogy a volt gyarmatosítók szinte vonalzóval húztak mesterséges országhatárokat. Ezzel etnikai csoportokat vágtak ketté, és sokszor évekig, évtizedekig húzódó törzsi konfliktusokat, polgárháborúkat szítottak. Ilyenkor az embereknek két választásuk van: vagy maradnak a falujukban, tovább művelve a földjüket, ezzel vállalva annak a valós kockázatát, hogy lemészárolják őket, vagy pedig elmenekülnek tömegesen, több száz kilométert is gyalogolva, és vállalják a nélkülözést és a teljes kiszolgáltatottságot.
De a fejlett államok aktívan is hozzájárulnak a szegénységhez. A gyarmatosítás időszakában évtizedeken át termelték ki mindenféle kompenzáció nélkül a fejlődő országok javait, ásványkincseit. És a helyzet ma sem sokkal jobb. Mivel a legtöbb fejlődő országban nincs elég szakképzett munkaerő, sem fejlett technológia, és hiányzik a megfelelő tőke is, a multinacionális cégek úgy termelik ki a föld alatti kincseket, hogy az országok jó esetben is csak minimálisan részesednek a bevételekből. Ehhez persze elengedhetetlen az afrikai vezetők korrupciója is, akik jelentős kenőpénz fejében készek aláírni ezeket az aránytalan szerződéseket. Emiatt az államoknak nincsen elegendő bevételük ahhoz, hogy előmozdítsák az ország fejlődését, hogy munkahelyeket teremtsenek és hogy biztosítsák az emberek alapvető megélhetését.
De az okok még ennél is öszszetettebbek. Gyakran hallunk az afrikai túlnépesedésről. Tíz gyereket eltartani nem ugyanazzal a költséggel jár, mint kettőt. A nagyszámú gyerekvállalásnak az okai a helyi tradíciókban, a társadalmi elvárásokban és a vallásban rejlenek.
Míg az európai országokban az emberek köztudottan egyre kevésbé gyakorolják a különböző vallásokat, és sokszor felülbírálják a vallási vezetők iránymutatá sait, addig az afrikai országokban az emberek többségének az életében a vallás az alap. Ezért okozott sokaknak nagy csalódást XVI. Benedek pápa kijelentése, melyben ellenezte a fogamzásgátlást és az óvszer használatát. Egy ilyen kijelentésnek beláthatatlan következményei vannak az afrikai keresztény lakosságra nézve, nemcsak a túlnépesedés, hanem az AIDS terjedésemiatt is. De más okok is vannak: mivel a legtöbb országban nincsen semmilyen nyugdíjrendszer, a szülők így próbálják biztosítani magukat öregkorukra. A rossz egészségügyi ellátás miatt a szülők már eleve számolnak néhány gyerekük lehetséges halálával vagy munkaképtelenségével, így több gyerekkel több esélyt látnak arra, hogy öregkorukban valaki majd eltartja őket.
De beszéljünk a számokról. Az ENSZ nemegyszer szóvá tette, hogy a jelenlegi nemzetközi gazdaságpolitika a társadalmat a piacgazdaság alá rendelte, és részben emiatt jelenleg majd egymilliárd ember él napi egy dollárnál kevesebből. Napi egy dollár – havi hatezer forint. Vagyis havi hatezer forintból kell enni adni egy öt-tíz fős családnak, fizetni a gyógyszereket és ruhákat venni. A víz- és áramszámlákkal nincs gond, mert ezeknek az embereknek a jó része vályogházakban él, ahol az áramot csak hírből ismerik, a vizet pedig a gyakran többórányi gyaloglásra levő kutakról hordják. És ők még a szerencsésebbek, mert nagyon sok embernek még víz se jut. Naivan sokan azt gondolják, hogy Afrikában biztosan olcsóbb minden. Pedig nem. Egy kiló rizs alig kevesebb, mint kétszáz forint, vagyis ha csak napi egy kiló rizst vesznek az emberek, azzal már ki is merítették a havi keretüket. Mikor 2007-ben az alapvető élelmiszerek ára világszerte 50 százalékkal növekedett, a hatás leginkább a harmadik világban érződött: még az addig éppenhogy tengődő rétegeket is konkrétan az éhhalál küszöbére szorította. És hiába figyelmeztettek a humanitárius szervezetek a közelgő tömeges éhínségre, a világ ölbe tett kézzel várta a tragédiát. Így nem meglepő, hogy az UNICEF felmérései szerint ma minden egyes nap 24 ezer gyerek hal meg a szegénység miatt. És akkor még nem is beszéltünk a luxusnak számító iskoláról. Így ezeknek az embereknek egyszerűen nincsen jövőképük, és nincsen semmiféle esélyük, hogy kitörjenek a nyomorúságos helyzetükből.
És ilyenkor jönnek be a képbe a humanitárius szervezetek, akik rendszeresen osztják szét tonnaszámra a világ legszegényebb régióiban a rizst, a gabonát és más alapvető élelmiszereket, hogy biztosítsák a túlélést. Egy időre. De a szükség messze meghaladja a szervezetek kapacitását, és a segélyek így sem jutnak el a világtól leginkább elzárt, elszigetelt falvakba. De arra is van példa, hogy egy-egy állam vezetése nem engedi be a humanitárius szervezeteket, többnyire politikai okokból, és hagyja éhen halni a lakosait. Nigerben például számos szervezet felmérései mutatják ki évek óta, hogy a lakosság jelentős része éhezik. Mindeközben a korábbi elnök, Mamadou Tandja viszont éveken át próbálta „védeni” az országimázst azzal, hogy tagadta az éhezést, ezzel megakadályozva a külföldi segélyeket. Puccsal történő elmozdítását követően aztán már az államvezetés is elismerte: mégiscsak van éhezés. A lakosság 47 százalékát érinti.
Hogy van-e kiút? Számos közgazdász szerint igen. Az egyik legnevesebb nemzetközi szakértő, Jacques Baraiter nemcsak kidolgozott egy elméletet, de a valóságba is átültette nem kevés sikerrel, méghozzá az egyik legnehezebb terepen, Kongó Brazaville-ben. Elmélete szerint mindenekelőtt a kisvállalkozásokat kell támogatni, egyrészt, hogy az emberek képesek legyenek eltartani magukat, másrészt pedig, hogy kialakuljon a vásárlóerő, ami elengedhetetlen a nagyobb beruházásokhoz. Baratier ezenkívül visszacsábította a falvakba a mezőgazdaságból kiábrándult fiatalokat, kis parcellákat osztott szét közöttük, és eredményeivel meggyőzte őket arról, hogy a földek megfelelő művelésével és a pénz racionális kezelésével a mezőgazdaság képes biztosítani a megélhetésüket.
A kérdés csak az: vajon a nagyhatalmaknak és multinacionális cégeknek érdekükben vagy szándékukban áll-e felszámolni a szegénységet.
„Ha nagy leszek, majd sok pénzt keresek, és hazamegyek”
Amadou, a taxisofőr éppen kávét vesz egy guruló nescafés bódéban, közben pedig egy kolduló gyerek környékezi meg őt. Amadou két fuvar között itt szokott megállni egy kis pihenőre, Boubacar pedig, a kis kilencéves koldusgyerek van, hogy a földön pihen, van, hogy a többi gyerekkel szaladgál és van, hogy órákig könyörög egy kis pénzért.
Amadou 52 éves. Legalább tizenöt éve taxizik Dakarban. Mikor a pénzről kezdünk el beszélni, megvonja a vállát, mint aki már feladta a harcot, de azért mégis kitart. A taxi nem az övé, napi négyezer forintért bérli a tulajdonostól. Amit ezen felül keres, az az övé. Jobb napokon a zsebében marad akár két-háromezer forint is, de van olyan nap, hogy a kocsi bérleti árát se tudja megkeresni, hiába van az úton 12-14 órát. Végül általában havi harmincezer forint folyik be. Ebből főz a felesége, rá és az öt gyermekükre, és ebből fizeti a külvárosi szobát, ahol laknak. Másra már nem is jut. És a jó házasság titka? Amadou mosolyog. – Amíg biztosítom a napi három étkezést, és még adok is mellé a feleségemnek havi kétezer forintot, addig nyugodt lehetek. Aztán még hozzáteszi: – Hálás vagyok Istennek, mert jó egészségben vagyok. Belegondolni se merek, mi lenne a családommal, ha velem történne valami.
Boubacar, a kis 9 éves koldus számára egyelőre elérhetetlen álom a család. Boubacar két éve koldul Dakar utcáin.
– A szüleim Maliban élnek, deengem ideküldtek, mert nem tudtak eltartani mindannyiunkat. Túl sokan voltunk nekik a tíz testvéremmel. Itt egy marabu tanít engem a Korán olvasására. Cserébe én egész nap koldulok az utcán, este pedig hazaviszem a pénzt. Ha nem viszek haza pénzt, nem örül. De jó a többi gyerekkel, és legalább van hol aludnom.
Csak a szüleim és a testvéreim hiányoznak. Ha nagy leszek, majd sok pénzt keresek, és hazamegyek.
