A mindent felülíró „ugyanakkor”
„Egyetértünk azzal az EU által is képviselt alapelvvel, hogy a legsürgetőbb feladat a leginkább elmaradott országok támogatása, kiemelten az afrikai szegénység csökkentése és az éhínség mérséklése. Ugyanakkor...” – hangzik a leggyakoribb válasz a hazai nemzetközi fejlesztési politika prioritásaira irányuló kérdésre. A globális szegénységcsökkentési célokon túlmutató fejlesztéspolitikai megfontolások azonban nem csupán egy további fontos szemponttal egészítik ki az előbbieket, hanem egyenesen a magyar nemzetközi fejlesztési együttműködés (NEFE politikájának kiindulópontját adják. A magyarországi gyakorlat alátámasztásaként a kormány a kiegyensúlyozott fejlődés, a földrajzilag is kiegyensúlyozott fejlesztési politika fontosságára szokott hivatkozni amellett, hogy a deklarált célok szintjén elismeri az elmaradott térségek fejlesztésének sürgető szükségességét.
Ha megnézzük azt, hogy Magyarország mennyit költ a partnerországok közvetlen támogatásán (bilaterális fejlesztési együttműködésen) belül a legfejletlenebbnek minősülő szubszaharai, karibi vagy óceá niai országok megsegítésére, és ehhez képest mennyit a kelet- és délkeleteuró pai, nyugat-balkáni államok fejlesztésére, megértjük, hogy mit is jelent Magyarország számára a kiegyensúlyozott fejlesztés elvének fontossága. A hivatalos fejlesztési segélyezésre (ODA) fordított összegen belül (a nemzetközi alapokba kötelezően befizetett, ún. multilaterális segítségnyújtás mellett) csupán 13 százalékot kitevő bilaterális NEFE mintegy 78 százaléka öt országba irányul: Afganisztánba, Ukrajnába, Szerbiába, Koszovóba és Montenegróba. Ezek közül csupán Afganisztán tartozik a világ legkevésbé fejlett országai közé (az ideirányuló fejlesztési tevékenységet pedig nemzetközi vállalások írják elő).
A szomszédos országok mint partnerországok kiválasztásakor a kormányzat leginkább a külgazdasági, szomszédság és nemzetpolitikai szempontjait helyezi előtérbe a nemzetközi donorközösség legfőbb iránytűjének számító millenniumi fejlesztési célok szegénységcsökkentési prioritásaival szemben. Ezzel mondhatni „tradicionálisan” összekeveri a nemzetközi fejlesztési tevékenységet külgazdasági érdekei érvényesítésével és piacszerzési törekvéseivel.
Bár a külügy hangsúlyozza, hogy „a segítségnyújtás akkor igazán hatékony, ha az a partnerország tényleges igényein alapul”, itt is megjelenik a mindent fölülíró „ugyanakkor” szempontja. A magyar bilaterális NEFE politika azon területekre koncentrál, amelyeken hazánk komparatív előnnyel rendelkezik – ami nem is annyira meglepő, tekintve a partnerországok körét. A fejlesztés preferált területei a demokráciafejlesztés, a rendszerváltással kapcsolatos, politikai és gazdasági tapasztalatok átadása, szakemberképzés, infrastruktúrák kiépítése, mezőgazdasági korszerűsítés stb. A probléma – a partnerországok kiválasztásának logikájához hasonlóan – nem a magyar érdekek érvényesülésével van, vagy azzal, hogy a fejlesztés járulékos gazdasági haszonnal is jár, hanem hogy ezen érdekek hosszú távú érvényesítését helyezzük fejlesztési politikánk középpontjába. Szemléletes példa, ahogyan a külügy a vietnami együttműködés sikerességére, mint a magyar vállalatok sikeres piacra juttatására hivatkozik: a fejlesztési támogatás eredményességének mércéje ugyanis sokkal inkább a saját érdekek érvényesítésében elkönyvelhető siker, semmint a fejleszteni kívánt területen elért hatás. Mindezek következménye, hogy fejlesztési politikánk fókusz nélküli, jobb híján haszonelv által vezérelt, esetleges prioritási és értékelési szempontokat érvényesítő.
Ami a nemzetközi fejlesztésre elkülönített költségvetési keretünket illeti, a 2003–2006-os évek közti emelkedést követően fokozatos csökkenés figyelhető meg: 2007 óta a bruttó nemzeti össztermék 0,1 százaléka alá csökkent a hivatalos fejlesztési segélyek (ODA) aránya. Ráadásul a Külügyminisztérium 2010 es költségvetésének több mint negyedével való megkurtítása eleve visszaszorította a nemzetközi fejlesztésre szánt kiadásokat, ezen belül is megfelezve a bilaterális NEFE arányát. Ráadásul a NEFE áttekinthetetlen elszámolási rendszere, a különböző minisztériu mok költségvetési előirányzataiban való „szétszórtsága” miatt nem világos, hogy pontosan mekkora a kétoldalú fejlesztési együttműködésre fordított összegek volumene. Az átláthatatlan könyvelés mellett hiányzik a monitoring, valamint a segélyezés hatékonyságának és hatásának vizsgálata. A NEFE Kormánybizottság által jóváhagyott külügyminisztériumi beszámolókon túli, valódi monitoring és értékelési rendszer hiánya miatt nem ellenőrizhető, hogy ezen segélyek milyen hatékonysággal jutnak célba, és elérik e a kívánt hatást. Ha tehát kissé sarkítottan fogalmazunk is, azt mondhatjuk, hogy a globális egyenlőtlenségek leküzdésében vállalt magyar szerepvállalás a nemzetközi szervezetekbe, fejlesztési alapokba való befizetésekkel, azaz a multilaterális fejlesztési tevékenységekkel mintegy „letudódik”. A közvetlen fejlesztések jelenlegi formájukban nélkülözik mind a nemzetközi donorközösség által elismert fejlesztési prioritások érvényesítését, mind a fejlesztési segélyezés nemzetközi sztenderdeknek megfelelő keretekben történő eredményességvizsgálatát.
Egyet tudok érteni a Külügyminisztérium azon megállapításával, miszerint „rengeteg tennivaló áll még előttünk a magyar NEFEpolitika vonatkozásában.” A minisztérium által felsorolt tennivalók azonban nem igazán mondanak többet a Külügyminisztérium éves beszámolóiban tett, rendre meg nem valósuló vállalásoknál. Valódi politikai akarat híján nem lesz érdemi változás. A legsürgetőbb feladat egy új, középtávú, több évre szóló NEFEstratégia megalkotása a fejlesztési támogatások fokozatos növelésének ütemezésére, valamint egy NEFEkerettörvény létrehozása, amely garanciát jelentene a teljesítésre és a fedezet biztosítására. Ezzel párhuzamosan ki kéne szervezni a Külügyminisztérium szoros felügyelete alól a NEFE-politikát, és – szlovák, illetve cseh mintára – létre kellene hozni egy nemzetközi fejlesztési ügynökséget, amely a stratégia, illetve az egyes évekre lebontott cselekvési terv végrehajtásáért felelne. Az ügynökségi modell átláthatóságot, elszámoltathatóságot, ellenőrizhetőséget biztosítana.
Mindenekelőtt azonban azt kéne tisztázni, hogy mi is valójában Magyarország célja a fejlesztéssel: kiket akar támogatni, miért, és milyen célok hozzárendelésével. Egy dolog biztosan leszögezhető: nem folytatható az a gyakorlat, ami szavakban elkötelezett a globális egyenlőtlenségek csökkentése és a millenniumi célok megvalósulása mellett, és közben úgy tesz, mintha a költségvetési mozgástér szűkössége, a hagyományos kapcsolatrendszer meghatározottságai, vagy éppen a szükséges kapacitás hiánya lehetetlenné tenné a magyar fejlesztéspolitika érdemi felülvizsgálatát. Ha más nem, hazánk közelgő uniós elnöksége meg kell, hogy adja a szükséges lökést.
A szerző szakpolitikus, az LMP országgyűlési képviselője
