E megbeszélések nagyon kevés támpontot adnak annak eldöntéséhez, hogy tartós szélárnyékba kerülhetnek-e kapcsolataink, vagy csupán vihar előtti csendnek vagyunk tanúi a legutóbbi hetekben. Mert tény ugyan, hogy a nyári kormányváltások nyomán a magyar-szlovák szópárbajok heve alábbhagyott - ettől azonban a problémák szinte változatlan formában megmaradtak. S a tapasztalatok arra intenek, hogy kapcsolatainkban elég egy rosszul megfogalmazott mondat, egy félreértelmezhető gesztus valamelyik fél részéről, és máris ott állunk, ahol a part szakad.

Igaz, a rémes Fico-kabinet távozásával beállt szélcsend önmagában értékelendő fejlemény – tulajdonképpen szokatlan is a máshoz szokott magyar és szlovák füleknek. Ugyanígy az is ritka pillanat, hogy a feszültségeket nem élezni próbálják, hanem inkább a felszín alá tuszkolnák itt is, ott is. A kormányok kivételesen békülékeny képet igyekeznek magukról közvetíteni a másiknak, azt bizonygatják, hogy részükről csakis jó szándékkal van kikövezve a megértés útja.

Látható, hogy egy újabb fékevesztett szópárbaj kirobbantását egyik kormány sem érzi érdekében állónak. Ugyanakkor némely dologban egyelőre kifejezetten tanácstalanok. Nem tudják, milyen lépések lennének a legcélravezetőbbek az adott helyzetben. Erre utal, hogy Radicováék és Orbánék egyaránt boldogan belementek abba: kormányközi vegyes bizottságok tárgyaljanak előbb a legtöbb szenvedélyt kiváltó ügyekről. Márpedig ezek a testületek nem ilyen súlyú problémák rendezésére vannak kitalálva; adott esetben gyaníthatóan csak bizonyos ügyek jegelésére, elfektetésére lesznek jók. Hiszen ilyen bizottságosdihoz többnyire olyankor szoktak menekülni a kormányok, amikor a magas politikai szinteken nincs épkézláb ötlet vagy szándék hatékony megoldások felkutatására. És valóban, egyelőre tényleg nincs sem Pozsonyban, sem Budapesten új elképzelés, a szándékokat pedig korai volna még megítélni. Vagyis az enyhülés pillanatnyilag a szavakra korlátozódik, a kapcsolatrendszerbe beépült időzített bombák pedig ugyanúgy ketyegnek, mint eddig. Legfeljebb kevésbé fülsiketítően. Ettől azonban még nyilvánvaló, hogy két igen komoly ügyet – a szlovák államnyelvtörvényt és a magyar kettős állampolgársági jogszabályt – illetően sokáig már nem lehet kivárásra játszani.

A kapcsolatok jövője szempontjából mindkét probléma megoldása alapvető jelentőségű. Nyilván nem segíti a megoldást, hogy a két kormány már a kezdet kezdetén eléggé megkötötte magát. A mi számunkra még a beígért módosításokkal is diszkriminatívnak látszik a szlovák nyelvtörvény, főleg mert remény sincs arra, hogy alkalmazását Pozsony összekösse egy kisebbségi jogszabály kidolgozásával. A másik félnek viszont a magyar kettős állampolgársági törvény elfogadhatatlan, és az új szlovák kabinet láthatóan cseppet sem veszi komolyan azt a budapesti bizonykodást, hogy a jogszabálynak nem célja a magyar állampolgárság tömeges megadása.

Valójában tehát mindkét esetben gordiuszi csomóról van szó. Az elvágásukra irányuló eltökéltség sem Budapesten, sem Pozsonyban nem érzékelhető.